This fall...

HELLÓ SRÁCOK!
MIVEL MEGSZAVAZTÁTOK, HOGY MARADJON MEG A BLOG, ŐSSZEL VISSZATÉR A TÖRTÉNET!
NE FELEJTSETEK EL MAJD BEKUKKANTANI, AMIKOR MÁR SZÍNESSÉ VÁLNAK A FÁK LEVELEI! (:D)
PUSZI NEKTEK, TOVÁBBI JÓ NYARAT! <3

Tiétek a döntés

Egy hét van arra, hogy megszülessen az oldal jövőjével kapcsolatos válasz. A döntést a TI kezetekbe adom. A szavazást megtaláljátok a fejléc alatti bal felső sarokban. Szóval itt az idő. Hajrá. :) <3

Szeret - nem szeret...

Sziasztok kedves kis eltévedt, vagy esetleg konkrét elhatározással idetérő kockáim. :)
Hát persze, a blog jövőjét illetően már muszáj volt írnom valamit. Igen, elment a kedvem tőle. Igen, szerettem, nem is ez a baj. Teljesen tanácstalan vagyok, egyszerűen fogalmam sincs, mit kéne tennem.
Tehát arra az elhatározásra jutottam, hogy addig, amíg nem találom szemben magamat egy dühöngő tömeggel, akik a blog folytatását követelik, szünetet rendelek el. ;D

Nem akarok semmi konkrétumot mondani, de készülőben van egy másik történet, amelynek a blogját már el is készítettem. ;) Nem kerül fel rész addig, amíg egy nagyobb terjedelmet meg nem írtam, hogy ne forduljon elő hosszú megvárakoztatás. Annyit elárulok, hogy egy szívemhez közel álló dolog lesz az alaptörténet. :)

Liv, Jen, Jake és a többiek tehát búcsúznak egy időre.
Legyetek jók. #ILYSM

HAMAROSAN...

A nagyvárosi sztori- 10. RÉSZ

Sziasztok! :) Oké, lassú vagyok, már megfenyegettem az ihletrablót fejbelövéssel, ha megint próbálkozik, hát sajnálom. De végre megérkezett, egész hosszú lett. Nem eseménydús, inkább bemutató jellegű. Hát akkor jó olvasást! ^^ <3 xxx

- Váá, juhiii, vííí, igeeeeen!
- Mi a...?- kérdeztem hunyorogva, rekedtes hangon, ugyanis Jen kiabálására keltem fel.
- Ó, bocsi, ne haragudj, de GÓÓÓL!- folytatta ugrándozva. Azt hiszem foci nézett...
Mosolyogva megráztam a fejemet, és körbenéztem. Még mindig a gépen voltunk. Az ablakokon a sötétítő össze volt húzva, csupán a TV, illetve néhány hangulatfény világított. A fejem még rendesen hasogatott, de amikor hátranyúltam a sebhez, kötést éreztem a helyén. Ezek szerint, amíg én aludtam, az orvos helyrerakott. Jen még mindig hatalmas izgatottság közepette nézte a meccset, miközben a kezében egy párnát szorongatott. Nem akartam zavarni, ezért nagy nehezen kikászálódtam a fotelből, hogy megkérdezzem a pilótát.
- Á, szervusz Liv! Hogy érzed magad?- kérdezte kedvesen.
- Öhm. Jó napot! Köszönöm. Már jól vagyok.- mondtam. Hitetlenkedve néztem körbe a pilóta fülkében. Annyi gomb van ott, amennyit még életemben nem láttam összesen. Fogalmam sincs, hogy lehet ezt mind megjegyezni.
- Nyugodtan tegezhetsz.- legyintett.
- Rendben.- mosolyogtam.- Meg tudná... Illetve, megmondanád, hogy mikor érünk oda?
- Ó, persze. Körülbelül két órája vagyunk úton, úgyhogy egy félórára tippelnék.
- Köszönöm.- mondtam, és már fordultam is meg. Azért szépen lehúztam két órát alvással... Na mindegy.
- Ó, baszki!- szisszentem fel. Nem vettem észre, hogy egy kisebb lépcső van előttem, ezért rendesen belerúgtam a lábammal. Oké. Most már joggal nevezhetnek szerencsétlen állatnak.
- Liv, jól vagy?- kérdezte Jen, le sem véve a szemét a TV-ről.
- Ja, persze.- mondtam visszafojtott nevetéssel, éy leültem mellé.- Meddig tart még?
- 20 perc.
- Király. Akkor végignézzük.

- Basszus.- torpantam meg, amikor leértem a repülőről. Majdnem öt éve voltam itt utoljára. Össze voltam tőrve. Jeremy elvesztése teljesen kikészített. Többször előfordult, hogy az orvosnál kötöttem ki, mert kétségbeesésemben magamban tettem kárt. Vérfoltok az angol házi dolgozatomon, különböző mérgező gyógyszerek a párnám alatt... Oké! Nem kizárt, hogy túlmentem akkor a célon, sőt, de a kamaszkorom, hogy is mondjam, keményen ingatag volt, és, ha egy ilyen megrázkódtatás ér valakit úgy, hogy az illető erősen változó idegállapotú... normális. Jó, tudom, hülyén hangzik, de... hülye voltam. Ez van. Most pedig befejezem a sötétkorom visszaidézését, mert a végén sírva könyörgöm majd Jennek, hogy forduljunk vissza.
Szóval leszálltunk a gépről, és megcsapott az a bizonyos "otthoni levegő", amit az ember akkor érez, amikor hosszabb távollét után hazatér. Ismerős hegyvonulatok, előtörő emlékek... A Huron-tó csillogó kék vize, melynek partjára Collingwood is épült. Ezen a reptéren nem volt akkora forgalom (jó, ez azért nem olyan meglepő, hiszen New York, az mégiscsak New York), de itt sem volt nehéz elveszíteni a másikat.
- Öhm, Jen?- forgolódtam.
- Itt vagyok. Úú, úgy fel vagyok dobva, amiért nyertünk! Ez olyan jó! Ugye elmegyünk majd egyszer egy meccsre?- kérdezte hatalmas csillogó szemekkel.
- Ööö, ja persze, majd utánanézek...- mondtam nevetve. Én imádom a focit, Stannel mindig együtt nézzük a meccseket, de Jen sose tudta megérteni, hogy mi az a les (?), és ezért úgy döntött, hogy nem nézni. Most meg hirtelen le sem lehet állítani.

Kicuccoltunk a gépből, megköszöntünk mindent John-nak (pilóta) és Anne-nek (orvos), majd elindultunk a reptér bejárata felé. Fogtunk egy taxit, beraktuk a (kicsit sem kevés) bőröndjeinket, és beültünk. A terminál nincs messze Collingwood centrumától, mindössze csak négy mérföldre. Jen ült előlre, én hátra szálltam be. Az ablaknak dőlve figyeltem az elvonuló tájat. Kisebb fák, nagyobb fák; piros Porsche, zöld Trabant; kis patakok, széles folyók... Ezt imádom leginkább Kanadában. Hogy változatos. A taxiban ülve nincs olyan pillanat, hogy ne lehessen látni a Huron-tavat, amely gyerekkorom egy fontos szereplője volt. Már a városunkkal szomszédos település főútját róttuk az autóban ülve, amikor éreztem, hogy egyre gyorsabb ütemben ver a szívem, és egyre jobban szeretném, hogy odaérjek.

- És akkor következzen egy olyan szám, ami az összetartásról, az odaadásról és a szerelemről szól. A The Callingtól a Wherever You Will Go...- szólt a rádió, és pont ebben a pillanatban megláttam azt a jól ismert, szívem egyik kis zugát elfoglaló várost. A hivatalos után, következett egy barátságos fatábla is: "Üdvözöljük Collingwoodban!". Elmosolyodtam a felirat láttán. Jen hátrafordult, rámvigyorgott, miközben megszorongatta a lábamat, utána pedig izgatottsággal túlfűtve énekelni kezdtük azt a bizonyos The Calling számot, amit hát ki nem ismer...
Az autó már lassítani kezdett, én meg lecsuktam a szemeimet. Most vagy soha. Jen már kiszállt a kocsiból, kinyitotta az ajtómat, majd megfogta a kezemet és felhúzott. Még mindig nem nyitottam ki a szemeimet.
- Megérkeztünk.- szólt, és megláttam magam előtt a Peel Street 16-os számát birtokló házat. A kertet. Az utcát. A mindent. A pillanatnyi lefagyásom után kikaptam Jen táskájából a kulcsot, és elrohantam vele. Elfordítottam a zárban és beléptem. Abban a másodpercben megcsapott az az illat, amit csak itt lehet érezni. És amit már évek óta nem éreztem. A padló még mindig ott nyikorgott, ahol régen. Emlékszem, amikor még kicsik voltunk, ki akartunk szökni Jennel itthonról, mert büntetést kaptunk, amiért homokra cseréltük ki a borsot, így borsos csirke helyett, homokoa csirkét ettünk, és az én drága kis húgocskám szinte ráugrott arra a bizonyos pontra, aminek természetesen az lett a következménye, hogy lebuktunk, és még hosszabb büntit kaptunk. A nyílt tér miatt már az ajtóból látni lehetett az otthonosan berendezett nappalit,a mellette lévő ebédlőt és a ház legtávolabbi részét elfoglaló nagy konyhát, ami anyu kedvenc helye volt. Szemben a bejárati ajtóval egy kétszárnyú teraszajtó helyezkedik el, amin keresztül a lemenő nap utolsó szikrázó sugarai világították meg az amúgy mindig fényes és vidám hangulatú házat. Elindultam felé, majd a kissé beragadt kilincseket lenyomva kiléptem a hátsó teraszra. A gyönyörű nagy kert, amelyet a legkülönfélébb fák, bokrok és virágok tarkították legfontosabb része szinte még mindig ugyanolyan volt mint annak idején. A terasz egyik végében lévő fa hintaágyról leszedtem a védőfóliát, a helyükre állítottam az asztalnak döntött kényelmes székeket, majd visszamentem a hintaágyhoz, amire lehuppantam, majd hátrahajtottam a fejemet a karfán lévő párnára.
- Min nevetsz?- kérdezte Jen mosolyogva, amikor kilépett a házból.
- Csak nosztalgiázom.- mondtam, és ő is leültem mellém.- És azon gondolkodtam, hogy megtanulhatnánk gördeszkázni.
- Mi?- kérdezte úgy, mintha rosszul hallotta volna.
- A holnap első napirendi pontja: megpróbálunk úgy gurulni a deszkával, hogy nem esünk le két másodperc után.
- Ööö, én arra gondoltam, hogy elmehetnénk a főtérre...
- Oké, akkor menjünk gördeszkával és már rögtön kipipálhatunk egyszerre két dolgot is.
- Istenem...- sóhajtotta Jen, de szeme körül látszodtak a mosolyráncai.- Hát jó, ahogy akarod. De, ha a nyaralásunk többi részét kórházban töltjük majd, az a te lelkeden szárad!- lökte le a lábamat, amit a combjára raktam.- Nézzünk filmet!
- És mi van a focival?
- A foci az várhat, Ryan Reynolds viszont nem!

A bőröndjeink szétdobálva hevertek a bejárati ajtó előtt, mi meg a hangulatos fényekkel megvilágított nappaliban feküdtünk a nagy kanapén betakarózva, a kandallóban lobogó tűz mellett, és a Nász-ajánlat című filmet nézve.

Másnap reggel (úgy, ahogy voltunk, aludtunk el este) arra ébredtem, hogy valaki ütöget valakit.
- Jen... Mégis mit csinálsz hajnali nyolc órakor?!- kérdeztem, miközben fejemre húztam a takarómat.
- Ööö, beleejtettem a kiskanalat a kávéfőzőbe, és nem tudom kiszedni...- mondta kétségbeesve, és még mindig a gép alját ütögette.
- Ahh, inkább nem kérdezem meg, hogy sikerült, de segítek kioperálni onnan, mielőtt teljesen szétvered a kávéfőzött.
Nagy nehezen kipiszkáltuk a kiskanalat, de kávét már nem mertünk csinálni, ezért inkább teát ittunk. Utána kihalásztam egy csőfarmert, egy New York feliratú fehér pólót, és egy sárga cipzáros, kapucnis pulcsit, valamint az elmaradhatatlan fekete Converse-emet. Kész a deszkás szerkó.

Miután sikeresen megtaláltam a két gördeszkát a kamrában, és Jen végre valahára elkészült (azt mondta, hogy addig ki nem lép a házból, amíg fel nem veszem én is a könyökvédőket és a térdvédőket, úgyhogy jó ideig kereste), kimentünk az utcára. Öt csodálatos percet töltöttünk el ott, de az én biztonság centrikus húgomnak megint be kellett rohannia valamiért.
- Jen! Siess már, légyszi!- kiabáltam neki az utcáról. Ennek a szomszédok biztos örültek, hiszen mégcsak fél tíz volt. Mindegy.

Folytatás az első hozzászólásban! Megint nem tudom folytatni>.<

The Calling: Wherever You Will Go <3

Be our club's member!

Hey guys!
Most csak egy közérdekű közleménnyel jöttem, de a héten 10000...%, hogy jön a sztorim folytatása.
Na, tehát, fel szeretném hívni a figyelmeteket azzal kapcsolatban, hogy nemrégiben indítottunk egy klubot, amelynek a következő nevet adtuk:

ELENAHATERS & DAMONLOVERS

Ja, bocs, még nem mondtam, szóval ez egy Vampire Diaries alapú klub, amelynek a fő szabályai a névből ki is derülnek. Elenát utáljuk, Damont imádjuk. :D <3
Nagyon örülnénk, ha csatlakoznátok, írhattok véleményeket, akár egy régebbi, akár a legújabb részről. Csekkolhatjátok a fantasztikus póló terveimet, röhöghettek az 1. és 2. évadban Damont szinkronizáló Szabó Mátén (jajistenem :'D), meg úgy általában bármiről irogathattok, ami megfelel az első és legfontosabb szabálynak (igen, fentebb már leírtam), várjuk a Klaroline, Dalaric, Datherine, Defan... pártolókat. :)

Remélem azért fogtok jelentkezni, ja és szülinapi videót készítenénk két nagyon-nagyon imádnivaló TVD karaktert megformáló színésznek (májusban ünneplik szülinapjukat), és ahhoz gyűlnünk kéne még. Na, no rizsa, ennyi voltam. Xxx ♡

CSATLAKOZZ!
http://www.facebook.com/groups/damonloverelenahater/

2. As I lived it: III. SzJG találkozó <3

*Nem tudtam továbbírni a szöveget megint (?? -.-"), úgyhogy itt folytatódik. :) xxx

Az elsőt egy második bemelegítés követte, szintén a fent említett angol fiúbanda egyik számával, a What Makes You Beautiful-lal, amit már én is végig őrjöngtem (You don't know, you're beautiful :D). Ez, ha lehetséges, mégjobban feldobta a hangulatot, mindenki jól érezte magát. :) Aztán Benjivel elkezdtek tanulni egy tánckoreográfiát, először egy Jacko-számra, aminek egy részét mi is láttuk, majd gondoltuk kimegyünk, és most megcsináltatjuk a csillámfeliratot, mert biztos nincsenek sokan. Aha. A kis naivok. :D Jó, annyira nem volt durva, mert én például az előző találkozón kb egy és háromnegyed órát vártam arra, hogy sorra kerüljek, most maximum egy fél- háromnegyed óra volt. Csak közben majdnem neki mentünk fejjel a falnak, mert vagy ötvenszer lejátszottak Justin Bieber Bójfrendjét, nyilván erre is valami koreográfiát tanultak meg, aztán meg egy Bruno Mars szám, amiben olyan, mintha azt énekelné, hogy "OCCULAULAULA", ami később rájöttem, hogy "Oh, too loooouuud", vagy mi. :''DDDDDD Na jó szóval végigszenvedtük a várakozást, mert tényleg az összeset lenyomatták kétmilliószor. Közben azon gondolkodtunk, hogy milyen mintát/feliratot válasszunk, Dóri Londont szeretett volna, de nem engedték :/, így lett neki I<3 CORTEZ, Adri a nagy "Gríííndééj" fan természetesen kiharcolta magának ezt a feliratot is, plusz mellé egy peace jel. :) És én mostanában egy nagy szerelmemmé vált dolgot választottam (nem, még mielőtt valaki Damonre gondolna, mást valasztottam, de nem mondom, hogy nem gondolkodtam rajta :''DDD <3), tehát végül NEW YORK-ot választottam <3, ami jó színes lett. Igazából a csillámfestőnek elmondtam, hogy köze van az SzJGhez (Corteeeez<3), de simán belement, főleg, mert hamarosan megy oda. Úgyhogy NY-ról beszélgettünk. ^^ Közben még mindig ment a tánc, de akkor már a verseny nyerteseit választották. Az első helyezet egy egyhónapos táncbérletet kapott Benjiék stúdiójába. Aztá. Egy kicsit nagyobb szünet következett, kajáltunk meg Ready Or Not, meg minden. Ezután következett a Kérdezz- felelek Leiner Laurával, ami szintén úgy telt, hogy 10 másodpercenként hatalmas ovációt váltottak ki a mi szeretett írónőnk szavai. :) Számomra nem nagyon voltak újdonságot, talán leginkább a Kalauzzal kapcsolatban kaptam szamomra addig ismeretlen információkat. Ilyen volt például, hogy egy törzsolvasó rajongója rajzolta az illusztrációkat, amik nemcsak a főszereplőkről, hanem jelentrajzok is lesznek. Kimaradt oldalak a könyvből, elvetett borítótervek, Haller tantárgya, szülők nevei, valamint lehet, hogy belekerül a CORTEZ ILLAT! Mármint ez nem azt jelenti, hogy a könyvnek, vagy az oldal, ahol le lesz írva olyan illata lesz, csak a megkapjuk a nevét a parfümnek. :) Valamint több szó esett az április 11.-én elkezdődő szjger.hu-ról is, ami szintén érdekes volt. Nagyon jó volt, bár elég kényelmetlen helyen és pozícióban kellett végigülni azt az egy órát, de nem számít, mert kibírtuk. Úúú, és utána jött a nap egyik legjobb része, a karaoke! Ez úgy nézett ki, hogy a színpad két oldalán fel lett állítva egy-egy álvány, amikre vetítették rá a dalszövegeket. Sanyi és Bence volt a közvetítő, Misi meg a technikus. Mindig mondtak egy számot, és 1-4 emberig lehetett jelentkezni. Na, most megpróbálom összeszedni, hogy mik voltak:
~ Fluor: Mizu, mizu, mizu? (2x is volt)
~ Michael Jackson: Billie Jeans
~ Keane: Somewhere Only We Know
~ Beyoncé: Halo
~ Britney Spears: One More Time
~ Hooligans: Királylány
~ Oasis: Wonderwall <3
~ Avril Lavigne: Girlfriend
~ Green Day: Basket Case
~ Taylor Swift: You Belong With Me <3
~ Wham: Last Christmas :D
~ Magna Cum Laude: Vidéki sanzon
Remélem mindet beleírtam, a sorrend nem azonos az akkor elhangzottal. De wow, nagyon- nagyon jó volt, istenem! Végigüvöltöttük a számokat, hihetetlenül fantasztikusan nagy élmény volt számomra! Olyan hangulatot csinált, aki akart énekelt, aki nem, az tapsolt. Ugráltunk, lengettük a karjainkat... Egyszerűen szuper volt! Majd következett a nap utolsó előtti programja, a tombola. Két program között mentünk kérni tombolákat még korábban. Dórié volt a 94F, Adrié a 90J, enyém meg a 90F. Bizony, nem felejtettem el, hogy a legutóbbi találkozón 90-es számmal nyertem, csak akkor C-vel. Most nemcsak 8 óriásplakátot sorsoltak ki, hanem 16-ot (!!), tehát mindegyikből kettőt. Tavaly csak hetet sorsoltak, így is enyém lett a Barátok!!! :') Szóval zajlott a sorsolás, sorra mondták ki a nyerteseket, többször előfordult, hogy olyan számot húztak, aminek nem volt gazdája, ezért azoknál újat húztak, de a mi számaink nem hangoztak el. :( A sorsolás vége felé a Laurának szánt apróságommal a kezemben odamentünk közel a színpad lépcsőjéhez, mert ezután következett a fotózkodás, dedikált kártyák kiosztása, veszélgetés a drága írónőnkkel. Tehát mi gondoltunk erre, ezért befurakodtunk, mert már alapból állt ott egy szép tömeg. Már levegőnk alig volt, nyomorogtunk, borzasztő volt. Tízesével mentek fel, mert nem volt idő arra, hogy kettesével készüljenek a közös fotók. Úgy kb az 5.-6. tízes csoportként jutottunk fel. Velünk volt a szülinapján felköszöntött Kyra, a többiek meg folyamatosan dumáltak :D Megcsinálták a képet rólunk a képet, majd odaadtam a képet Laurának, amelyen összevágtam Jonathan Davisszel, mert Twitteren volt egy igazi közös képük, ahogy a Korn frontembere fent van a színpadon, Laura pedig messziről nézi. Ezért gondoltam, hogy csinálok egy közös képesebb közös képet. :D De nagyon tetszett neki, nevetett rajta. :) Aztán még fent voltunk egy ideig, mindenkit megölelt <3, majd lementünk. Útközben kértünk dedikált kártyát, ami valami rohadt jól néz ki. Kértem az én drága Twitteres (őrülten maximalista) Szaszámnak :D, illetve két fiatalabb Twitteresemnek is, Kincsőnek és Nikinek. :) Nekik elküldöm postán. <3 Aztán kijutottunk a dzsungelből a cuccainkhoz, és eszünkbe jutott, hogy csináljunk képeket. Megkértünk egy lányt, aki tök kedvesen el is készítette a fotókat, majd csináltunk kettesével is. Volt egy "Twitteres style", amin a Dórival pózolunk, illetve egy én és Adri formáció. Majd elindultunk ki a PeCsából. Hatalmas élményekkel túlfűtve sétáltunk a Városligetben, majd búcsúzkodtunk. Sajnáltam, hogy Dórit nem látom egy ideig, mert egy nagyon-nagyon aranyos lányt ismertem meg benne, és ezúttal is hálás vagyok a Twitternek, hogy ilyen fantasztikus emberekkel találkozhatok általa. Egy "Csokoládés puszedli!" köszönéssel elváltak útjaink, ő a parkoló felé, mi meg a villamoshoz mentünk ezen a szép napsütéses délutánon.

Mindent összevetve egy csodálatos élménnyel gazdagodtam, ami örökké életem egyik legjobb napja marad. Köszönöm a mi eszméletlen írónőnknek, Leiner Laurának, aki nélkül ez az egész nem valósulhatott volna meg. Remélem hamarosan találkozunk! :) <3

1. As I lived it: III. SzJG találkozó <3

CSOKOLÁDÉÉS PUSZEDLIII! <3
Készültem egy kis élménybeszámolóval, a tegnap megtartott III. SzJG találkozóról. Egyszerűen fantasztikus volt, és egyértelműen ez volt a legjobb az összes közül. Hogy miért? Mert csak olyan programok voltak, amiben mindenki részt tudott venni, együtt lehetett őrjöngeni, táncolni, énekelni, esetleg őrjöngve táncolni éneklés közben... És ez csak egy a sok dolog közül, ami csodássá tette ezt a napot. Akkor jöjjön is a majd' egész napos beszámolóm a tegnapi napról.

Már fél hétkor kipattantak a szemeim, ennek ellenére még vagy egy órán keresztül döglöttem az ágyban, és a Ready Or Not kellemes dallama dübörgött a fülembe, miközben belegondoltam abba, hogy hol is leszek a egész nap. Fél nyolc után anya bejött a szobámba, és megkérdezte, hogy milyen kaját vinnék magammal, én meg hálásan csillogó szemekkel- mivel kérés nélkül tök aranyosan vállalkozott arra, hogy elkészíti- mondtam, hogy málna lekváros szendvics teljesen megfelelő, plusz esetleg alma hozzá. Utána már elkezdtem készülődni (persze már napokkal ezelőtt elterveztem, hogy mit veszek fel ezen a nagybetűs NAPON), tehát felöltöztem, majd mentem le, hogy bekapjak valamit reggelire. És anya már megint meglepett. Egy szép nagy adag omlett, két piritós között fogadott engem a konyhapulton, a készítője pedig még mindig sürgött-forgott a konyhában. Lelkendezve megköszöntem (ez azért aranyos gesztus tőle, nem?), és elkezdtem majszolni. Nem, nem tudtam megenni, pedig előző nap pont ilyet kajáltam, miután hazajöttem a suliból és simán bevágtam. Mindegy. Aztán már sietnem kellett, mert már bőven elmúlt negyed kilenc, a hévem meg 8.45-re érkezik Lenfonóra. Tehát gyorsan felrohantam a szobámba, előkaptam az első táskát, ami a kezembe került, beledobáltam a fontos dolgokat, amik nélkül semmiképpen nem indulhattam el: parfüm; SzJG8/1 (már rég kiolvastam mind a kettőt, de belerakhattam olyan dolgokat, amiket nem akartam, hogy összegyűrődjenek; jegy; Laurának szánt apróságom. Majd gyorsan elhúztam a fürdőszobába (általános reggeli elfoglaltság), smink, karkötők egymás hegyén hátán... Utána rohantam le, kaját bedobáltam a táskámba, felvettem a kabátomat meg a cipőmet, majd ránéztem az órára. A francba. 8 óra 38 perc. Húpsz. Mikor is jön a hév? Ááá, hat perc múlvaaa! És igen. Otthonról egészen a budakalászi hévmegállóig futottam otthonról, amelynek eredményeként 3-4 perc alatt értem oda. Új egyéni csúcs. Alapból gyors sétával 10-15 percre lakom Lenfonótól, úgyhogy ezt akárhogy nézzük, szép eredmény. Utólag is áldom azokat az éveket, amiket atlétikával és kézilabdával töltöttem. Na igen, szóval pont, hogy odaértem, mert amint letettem a telefont (gyors helyzetjelentés anyának), kb 20 másodperccel később meg is jelent a hév. Na persze, most hamarabb jött. Pfff. Gyorsan felugrottam, megkerestem Adrit (vele mentem a találkozóra) és lehuppantam vele szembe. Alig kaptam levegőt, de megérte. Aztán kiderült, hogy ő is majdnem elkésett, amiben ráadáaul az volt a legjobb, hogy nem volt meg egyikünknek sem a másik száma. Jó, oké. Hülyék vagyunk. :D Elmesélte, hogy reggel körmöt festett, majd le is szedte (?), és nem bírt aludni, mert nézni akart Vámpírnaplókat. :'DD Igen, igen, az én művem!!! :D Az én tanítványom! :D A héven beszélgettünk a TVD-ről (természetesen, arról bármikor lehet), kitárgyaltuk (megint), hogy Damon mennyire, de mennyire..., szeretjük Bonnie-t is, és bár ő még csak az első évadnál tart, sirattuk Jeremy-t is... :D Na, ennyire nem megyek bele a részletekbe. :'DDD A zöld kukacban való utazás után leszálltunk az Árpád hídnál, és mentünk fel a villamoshoz. Itt Adri azt mondta, hogy nem halad az Örökkével, mert nem akarja, hogy vége legyen. Érdekes. Én mindössze 5 napig tudtam húzni, ő meg lassan 5 hétnél tart. Oké. :D Maaajd, felszálltunk a villamosra (szerencsére elég kevesen voltak), és kétségbeesve néztük, számoltuk a megállókat, nehogy rossz helyen szálljunk le. (Jó, nem vagyunk mi pesti rajok. :D) A múltkori találkozóra is így mentünk és úgy emlékeztem, hogy 7 megállót kell menni, aztán rájöttünk, hogy tényleg annyit kell, mert pont a hetedik az Erzsébet királynő útja. Ja, ennél részletesebben nem is tudnám elmondani. :D Na, akkor leszálltunk, tudtam merre kell menni (jééé, csoda), és elkezdtem venni egy bevezető videót. Király. Már annyira izgultam, mert megbeszéltem az én Twitteren megismert, Directioner, Damoner, Ready Or Noter Dórimmal, hogy találkozunk, és úúú. Azért ez izgalmas dolog tud lenni. :) A PeCsa felé Adrival meghallgatattam a Ready Or Not-ot, hogy ő is tudja, mit kell fülelni :D, aztán már oda is értünk. Nem volt olyan nagy sor még, mert a talit fél 10-re beszéltük meg, mi meg valamilyen csoda fojtán pont akkor is értünk oda (tapstaps). Mondogattam magamban, hogy lila haj, lila haj, lila haj, hello my name is nice to meet you, lila haj, lila haj, you'll be my William I'll be your Kate, lila haj, lila haj. :DDDD Adri valamit magyarázott nekem, hogy nem olyan a haja, hogy... De nem nagyon figyeltem rá, majd beálltunk a sorba, gondoltam, közben nézelődünk. Aztán nagy meglepetésemre előbukkan valaki a sorból és elindul felénk. Ránézek. Lila haj. LILA HAAAJ? DÓRIIIIIII! És meg is történt a találkozás (igen, tényleg ő volt az, nem valami lila szőrű kiskutya. Oké, néha én sem értem, hogy miről beszélek. :D) Megöleltük egymást ^^, és szólt, hogy menjünk előre a sorba oda, ahol ő áll, és teljes természetességgel, minden lelkifordalás nélkül, hogy betolakodunk a sorba, álltunk arra a helyre, amit Dóri apukája foglalt, amíg ő odajött hozzánk. Aztán ők elmentek, mi meg elkezdünk beszélni a suliról, hogy milyen degenerált, őrült tanáraink vannak, néhány vicces sztori, meg, hogy mi is és ő is a Once Upon A Decembert akarjuk keringő zenénknek. :D Még odébb van, de nem árt hamarabb elkezdeni a kampányolást. Mivel hamarabb megérkeztünk, minthogy beengedjenek minket, még az álló sorban (ami természetesen folyamatosan egyre hosszabb lett) folytattuk a sztorizgatást, ja, meg csak úgy imádtam Dóri haját ^^. Aztán 10 körül megindult a sor, nagyon hamar bejutottunk, odaadtuk a jegyünket, ránkrakták a karszalagot, majd megkaptuk a csattogó kezeket, a talalkozós programtervet és egy ismertetőt az április 11.-én induló szjger.hu-ról. Mivel elsők között jutottunk be, mondtam, hogy pakoljunk le valami jó helyen (viszonylag közel a színpadhoz), aztán menjünk nézelődni. Mivel én voltam az egyedüli, aki volt már ilyen találkozón, megmutattam, hogy kint van a csillámfestés, henna, karikatúra készítő, a Ciceró és az L&L könyvesbolt standja. Egyből oda is álltunk az SzJG cuccokat tartalmazó asztalkához, mert Adri Örökké pénztárcát, Dóri pedig Cortez+Reni csatos karkötőt. Én sajna csóróként menten oda, de igazából televoltam SzJG karkötőkkel, amiket még korábban szereztem, úgyhogy nem panaszkodtam. Ezután visszamentünk a helyünkre, ahova lecuccoltunk, és leültünk a szivacsokra, majd vártunk. Természetesen nem maradhatott el, úgyhogy miközben ismételten beszélgettünk, szólt a telómról a Ready Or Not ^^, túlharsogva a hangszórókból szóló hangos rokkendroll zenét. Majd következett a Leiner Laura-féle köszöntő, ahol minden második mondatát hangos üdvrivalgás és ováció követte. Jó szórakozást kívánt mindenkinek, majd mehettünk szerválni SzJG bingó papírokat (egyiken a szavak voltak, másikon a táblázat), ja és ez már nem volt olyan egyszerű, mert a hozteszek csak a legelől lévő embereknek osztogattak lapokat, a többieknek oda kellett menniük hozzájuk, amiből az sült ki, hogy tolakodva nyomult mindenki előre. Megbeszéltük, hogy én hozok mindhármunknak szavas lapot, ők meg mennek a másik csoporthoz táblázatos papírért. Nagy nehezen visszajutottunk a helyünkre, aztán eszünkbe jutott, hogy nincs nálunk toll. Aztán végül Adri talált egy ceruzát (amivel egy fantasztikus Billie Joe portrét csinált *-* tényleg az, én láttam!). Oké, de egy ceuzával nem olyan egyszerű az élet. Aztán a mellettünk ülő társaságból egy lány megkérdezte, hogy kérünk-e tollat. Milyen aranyooos :3 Na, miután kiörültem magam, hogy vannak még kedves emberek is, próbáltam kiválasztani a szavakat, amiket be akarok írni a táblázatba. Nem volt könnyű, mert olyan sok jó volt! A kedvenceim: "köpd ki az atomot!" :'D, kicsimóki, Cortez <3, Wonderwall, vámpír (ahhhw Déé), Twitteeeer ^^. Mi még elég messze voltunk a bingótól, de elég hamar összejött az a három bingó, és addig tartott a játék. Azután jött a tánc Kurucz Benjivel, aki nagyon-nagyon jól nyomta, mi csak néztünk. *o* Gondultuk, hogy mi inkább külső szemlélők leszünk, ezért a terem hátsó végében lévő emelvényre (nem jut eszembe a rendes neve :'D) és felültünk. Majd a legelső táncos program a bemelegítés volt, ami már rögtön nagy sikernek és lelkesedésnek örvendett, hiszen a nagy sikerű ONE DIRECTION legújabb számával kezdődött a One Way Or Another-rel. Amint megszólalt, hatalmas üdvrivalgással telt meg a terem, és tényleg már akkor olyan jó hangulat volt, hogy nekem is kedvem lett volna beszállni.

Folytatás a kövi bejegyzésben ;)

A nagyvárosi sztori- 9/2. RÉSZ: Visszatérés

Csoki! <3 Megérkezett a visszatérő fejezet második része, több akcióval, szerelemmel és fájdalommal. Remélem tetszeni fog, ez az egyik kedvenc részem. :) Ja és mielőtt Livet beállítanátok valami szerencsétlennek, amiért mindig nyavalyog, hogy itt fáj, ott fáj, próbáljátok elképzelni azért, hogy milyen rossz is lehet az, amit ő átél. ;)

Ui: problémák léptek fel, és nem tudtam befejezni az írást, ezért a legelső hozzászólásnál megtaláljátok a rész végét! Xxx

Újabb órák teltek el, amit étlen- szomjan töltöttünk el a sötét szobában. Egyre jobban féltem, aggódtam, hogy Jake-nek bajaesett, és ez időről- időre erősödött bennem. El nem tudtam képzelni, hogy miért jó az nekik, hogy kiéheztetnek minket. Még az is megfordult a fejemben, hogy nincs itt senki a közelben, egyszerűen itthagytak minket. Félájultan ültem az ágy végében felhúzott lábakkal, amikor hangokat hallottam az ajtó túloldaláról. Előre csúsztam, mély levegőt vettem, rápillantottam az alvó Jenre, és lélegzet visszafojtva vártam. PUFF! Hatalmas dörrenés hallatszódott, amibe nemcsak az ajtó, hanem az egész fal is beleremegett. Valaki nekiment az ajtónak. Aztán berontottak...
- Kussoltok, és ott maradtok, ahol vagytok!!- üvöltötte torkaszakadtából egy óriási sötét bőrű férfi, aki egy hatalmas fegyvert tartott a kezében. Jen felriadt, aztán megdöbbenésében elsírta magát, és a karjaimba mászott.- Azt mondtam nem mozdultok! Ne bőgjél már, te büdös r*banc!- förmedt rá Jenre, aztán lőtt egyet a fegyverrel a tető felé, aminek egy része beszakadt, és a törmelék egy- két méterrel mellettünk hullottak a földre.
- Hagyja békén őt!- kiáltottam a pszichopatának, akinek több sem kellett. Elindult felém, Jent ellöktem magamtól, nyakamat a falnak szorította, de olyan erővel, hogy akár a fejem be is törhetett volna. Felemelt a puszta karjával, miközben a nyakamat még mindig a falnak szorította, már a lábam sem ért le. Jen sikítozott, én eszeveszetten kapkodtam levegő után, már alig láttam az oxigén hiánytól, amikor egyszer csak nyögés közepette elengedett, én meg a földre roskadtam. A nyakamat fogtam, mert nagyon fájt, a fejem szétrobbant, az éhségtől majdnem elhánytam magam. Felnéztem és az őrült férfi elterülve feküdt előttem a földön, aztán megpillantottam egy kigyúrt, középkorú embert, akin egyenruha volt. Megtöröltem az arcomat, ugyanis kétségbeesésemben elsírtam magam. Minden erőmet belefektettem abba, hogy fel tudjak állni. A tüdőm szinte kiszakadt a testemből, a fejem vérzett, odamentem az idegen elé. Ránéztem, és "már mindegy" alapon megálltam tőle egy méterre.
- Ki maga?
- Nem számít. Az volt a feladatom, hogy megöljem azt, aki az utamba kerül, főleg, ha az vadász, és ki kell szabadítanom Olivia és Jenna Evanst bármi áron...
- Tessék?
- Meg kell ölnöm, aki az...
- Nenene. Mást nem tud mondani? Ki küldte?
- Mást nem mondhatok.
- Hagyjuk. Jen, jól vagy?- néztem rá aggódva.
- Nem, Liv, nem vagyok jól...- zokogta, miközben felállt az ágyról, és a nyakamba borult.
- Oh, óvatosan.- nyögtem a szorító ölelés közepette.- Gyere, ez az ember kivisz minket innen.
Elindultunk kifelé az idegen megmentővel az élen, majd elértünk a bejárati ajtóhoz. Az kinyílt, Jennel pedig egyszerre léptünk el a fénytől, a szemünket takarva. Aki több, mint egy fél napot tölt egy sötét szobában, annál ez teljesen normális. Jó időbe telt, mire hunyorogva ki tudtunk menni az épületből, és amikor kiértünk, furcsa dolgok tárultak a szemünk elé. Volt egy csomó egyenruhás, akiket egy hatalmas teherautóra tereltek fel civil ruhások, de voltak olyan őrök is, akik a civilekkel beszéltek. Ők meg végig járkáltak az emberek között, és mintha nem is tudom, hipnotizálták volna őket, ahogy mélyen a szemükbe néztek.
Még mindig úgy járkáltam, mint valami háborús sebesült: enyhén bicegve, egy kicsit összegörnyedve, egyik kezemet a tüdőmhöz szorítottam, másik kezemmel a fejemet néztem meg időnként, hogy nem kezdett-e újra vérezni. Az idegen még mindig vezetett minket, amikor szóltam, hogy le kell üljek, különben mindjárt elájulok. Leültem valami padszerűségre, Jen pedig még továbbra is az egyenruhásból próbált kiszedni valami értelmeset.
- Liv!
Csatt! Egy pillanatra elbóbiskoltam, előttem megjelent a pszichopata arca és, amikor valaki hozzámszólt, hirtelen felébredtem és visszakézből lekevertem egy pofont. Ugyanis az a valaki fölém hajolt.
- Ó, a francba, ne haragudj!- mondtam, amikor láttam, hogy az illető Jake volt, és a gyönyörű mélykék szempárral találkozott a tekintetem.
- Nem, semmi baj.- mondta, és az iménti akciómon nevetett.- Gyere ide.- húzott fel magához, közben engem a sírógörcs kerülgetett, és szorosan a karjaiba zárt, amit természetesen viszonoztam is. Mélyen beszívtam az illatát, ami szintén nagyon hiányzott, majd eltolt magától.- Sajnálom, de a... vér.- sütötte le a szemét. Nyilván érezte, hogy ahol az őrült férfi nekilökött a falnak, véres volt, és nem akarta, hogy felébredjenek a vámpírösztönei.
- Figyelj Jake, én biztos vagyok benne, hogy nem bántanál. Ha még nem is ismerlek teljesen, ebben akkor is biztos vagyok.- mondtam mélyen a szemébe nézve, amikor megint megszédültem egy kicsit, és el kellett kapnia.- Hidd el nem direkt csinálom, de annak ellenére, hogy még mindig rohadtul fáj mindenem, ezt élvezem.- mosolyogtam.
- Köszönöm.- nézett rám, és azt hiszem, mindent le tudtam olvasni a tekintetéből. Hatalmas megkönnyebbülést, hálát, aggódást és szeretetet tükrözött a mélykék szempár. Láttam rajta, hogy nem igazán tudta, mit mondjon, szerintem újra és újra visszahallgatta a fejében azt az egy-két mondatot, amit először mondtam neki. Ebből az egy szóból is megértettem mindent.
- Azt hiszem, most kettőt látok belőled.- szorítottam össze a két szemem, majd újra kinyitottam.- Most már négyet.- nevettem magamon, aminek az lett a következménye, hogy majdnem elhánytam magam.
- Öhm, figyelj, küldtem egy orvost a magángéphez, úgyhogy ő majd rendbe tez téged. Ezt már nem tudom megoldani azzal, hogy megint szétszakítom az egyik pólómat.- mosolygott, miközben még mindig a derekam köré volt fonva a két karja.
- Minden rendben lesz.
- Jó, igazából lassan már megszokom ezt az állapotot, de mi történt, hogy nem tudtál hamarabb jönni?
- Ne haragudj rám, de hát verekedős balhéba keveredtem, majd sürgősen el kellett valamit intéznem... De siettem, ahogy tudtam. Rá kellett jönnöm, hogy mégis hol vagytok, majd, amikor a reptérre értem, megigéztem az egyik biztonsági őrt, hogy keressen meg titeket, addig ideküldtem néhány barátomat, én meg meg akartam találni a vadászt, aki lemészárolta az őröket, akik elkaptak titeket, és utánatok ment.
- Tessék?! A kit??
- Nyilván látta a harapást a nyakadon, és emiatt úgy gondolta, hogy közöd van a vámpírokhoz. Ami, hát, khm, igaz.- nézett az összekulcsolt kezünkre.- Valószínüleg ki akart szedni belőled mindent, amit tudsz. Az ő "feladatuk", hogy levadászák a mi fajtánkat...
- Úristen... Ez nagyon durva. És ők is...- néztem Jake ismerősei felé.
- Igen, ők is vámpírok. Figyelj, én nem szívesen küldelek el, mert őszintén most, hogy újra veled vagyok, el sem engednélek, de jelenleg még Collingwoodban is biztonságosabb, mint itt, hogy már kerestek is. Szeretném, ha most elmennétek, és megigérem, ha lesz időm, első dolgom lesz, hogy megkeresselek téged, és megbeszéljünk mindent, mert rohadtul nem fair az, amit én csinálok, és semmibe nem avatlak bele. Pedig lenne mibe...
- Egy kicsit tényleg ki vagyok bukva, amiért egy ilyen dolog lett eltitkolva előlem, és ilyen durva történések után kell megtudnom kényszeresen. Még furcsa nekem, hogy ennyire durván aggódom érted és Jenért, mert bármikor történhet veletek valami rossz... De tudok várni. Mert bízom benned. Most pedig már tényleg megyünk, mert két kezemen nem tudom megszámolni, hogy mennyit látok belőled, ami alapból nem is lenne olyan rossz, de így...- sziszegtem kínosan, mire ő kinevetett, és felém hajolt.- Egy pillanat. Nem félsz attól, hogy közben elhányom magam?- kérdeztem, mire ő nevetve megrázta a fejét, és hosszasan megcsókolt. Sikerült ebbe is beleszédülnöm, úgyhogy kétlábon már tutira nem tudtam volna eljutni a magángéphez. Jake elengedett, miután újra és újra megcsókolt, adott egy puszit a homlokomra, bíztatóan rámnézett, elengedte a kezem, intett Jennek, majd felállt a gördeszkájára, és elgurult vele a többiekhez. Van, ami nem változik.
- Jen!
- Megyek már!- mondta rám sem nézve, majd elbúcsúzott az idegentől ( ? ).- Itt vagyok.
- Sikerült mást is megtudnod?- kérdeztem mosolyogva.
- Képzeld igen!- ujjongott.- De egy ideig fogalma sem volt arról, hogy hol van és miért van itt. Mindegy. Tök sok mindenről mesélt.
Hát vannak olyan emberek, akiket furcsa dolgok tesznek boldoggá.
- Szuper. Na, az a helyzet, hogy Jake iderendelte a gépet, ami ott van az épület másik oldalán. A csomagjaink már bent vannak, itt egy kocsi, ezzel elmehetünk addig, mert valószínüleg nem tudnék elmenni odáig.
- Jó, persze, persze. Menjünk.

És itt egy zene is :) Sokat hallgattam írás közben, imádom *.*

Charlotte Perelli: Hero

A nagyvárosi sztori- 9/1. RÉSZ: Visszatérés

Olah! :)
Na, kedves- kedves olvasóim, eljött a nagy visszatérő fejezet első része! Hogy miért visszatérő? Az elmúlt héten egyáltalán nem kerültem kapcsolatba nemhogy közösségi oldalakkal, de egyáltalán semmi géphez, illetve telefonhoz kapcsolatos dologgal. Nem voltam sehol fent, az volt a nagybetűs OFFLINE állapotom. És ezt szeretném most pótolni egy pontosan háromszor hosszabb fejezettel, mint az eddigiek voltak. A hatás kedvéért osztottam ketté, és megsúgom, a második rész rendesen eseménydús lesz! ;) xxx

Ui: Légyszi- légyszi, ha itt jártál, írnál véleményt? Köszi, pusziiiii :)

Elindultunk a terminál felé, ami hát enyhén szólva tömve volt, és jó, ha az ember épphogy át tudott cikázni a csomagjával a sokaság között. Éppen Jent kerestem a szememmel, de nem találtam. Legközelebb bilincs nélkül nem leszek hajlandó eljönni otthonról. Mindegy. Szóval kerestem Jent, kicsit meglepetten, ugyanis az előbb még itt volt mellettem. Egy termetes férfi, és a legalább akkora, ha nem nagyobb felesége között próbáltam átnyomulni, amikor megbotlottam az ominózus család egyik hatalmas bőröndjében. A férfi lesajnálóan nézett rám, miközben kiröhögött, én meg felültem, mert kezet nyújtottak felém.
- Ahj, Jen, hála az égnek!- mosolyogtam rá, közben pedig felhúzott.
- Ott van az ötös kapu mellett egy információs pult, szerintem kérdezősködjünk.- mondta, és elmutatott az említett irányba. Hát kár, hogy nem láttam semmit.
- Egy pillanat.- fordultam hátra, és azzal a mozdulattal belerúgtam a méretes család egyik táskájába, aminek következtében dominóként dőlt el az összes többi is.- Na, szerintem ez volt vicces.- néztem gúnyosan, és sietősen elindultam Jen után, mert elég sok dühös szempár szegeződött rám.

Nagy nehezen átverekedtük magunkat a kétségbeesett, ideges tömegen, és eljutottunk az információs pulthoz.
- Jó napot!- köszöntem, de valószínüleg nem hallotta, mert továbbra sem nézett rám, csak folyamatosan beszélt a telefonjába.
- Jó napot!!!- kiáltottam hangosan, aminek eredményét elégedetten figyeltem.
- Jó napot kívánok, miben segíthetek?
- A magán repülőgépeket merre találom?
- A főépület végében található a 45-ös kapu, bemennek, ott elmondják, hogy hova szeretnének menni, majd eligazítják önöket a megfelelő géphez.
- Nagyon köszönöm, és... öhm, az épület melyik végébe kell menni?- kérdeztem előre félve a választól.
- A távolabbi.- mutatott abba az irányba. Hát ja, nem ok nélkül aggódtam. Körülbelül két és félszer ekkora távot kell még megtenni a rohadtul zsúfolt és tömött repülőtéren, mint amennyit eddig mentünk. Fújtattam egy sort majd Jen elrángatott a pulttól, mert már tekintélyes sor állt mögöttem.
- Kéne keresni valami kevésbé nyomasztó útvonalat!- kiáltottam.
- Mi???
- Azt mondtam, húzzunk valami kevésbé nyüzsgő helyre!!!- üvöltöttem, amit szerencsére már meghallott.- Mondtam már, hogy utálom a tömeget?
Jen csak nevetve bólintott egyet és kerestünk egy kevésbé forgalmas helyet, ahol van időnk eltervezni, hogyan tovább. Igazából nem volt könnyű feladat.
- Na, akkor nézelődjünk.- forgolódott össze-vissza.
- Hmm. Várj egy pillanatot! Azt hiszem van egy ötletem!- mutattam fel a mutató ujjamat.- Gyere utánam!
Elindultam a bejárat felé, ahonnan jöttünk, kezemben a két összekötött bőrönddel ( jól van, nem akartam külön- külön húzni őket, egyszerűen csak ráraktam az egyiket a másikra, és összekötöttem ).
- Liv? Liv!- kiáltotta Jen, aki már kintről jött vissza.
- Jó, jó, megyek már, de úgy imádom ezt a számot!- mondtam neki, mert éppen a What Doesn't Kill You Stronger című Kelly Clarkson szám ment a terminálban. Végül úgy döntöttem, hogy majd meghallgatom máskor. Egyébként meg minek hoztam volna magammal az iPodomat, amit telenyomtam a kedvenc zenéimmel?
- Na és most?- nézett rám tanácstalanul.
- Öhm, hát, mivel a nő azt mondta, hogy a kapu az épület másik végében van, kerüljük meg.

- Nenenenenene, Liiiiiiv!!- kiáltottam kétségbeesetten Jen. A probléma az volt, hogy előrementem körülnézni, nehogy elkapjanak minket, amiért illegális területen vagyunk és, hát nem vettem észre, hogy éppen az egyik repülő pályáján botorkálok, és a hatalmas gép egyenesen felém tartott hátulról. Amikor megfordultam, azt hittem szörnyethalok, ugyanis az óriási jármű körülbelül csak tíz méterre volt tőlem. Még mielőtt rámragadna a süket állat jelző, amiért nem hallottam a rohadtul hangos gépet, elmondanám, hogy most jött rám a zenét hallgathatnék, és szokásomhoz híven elég magas hangerőn szólt a fülemben. Amilyen gyorsan csak tudtam, úgy rohantam el az útjából, magammal rántva az összekötött bőröndöket, aminek eredményeként a madzag kilazult, és a felső táskát félig a földön vonszoltam magam után.
- Te úh..rhis..then.- lihegtem, amikor odaértem Jenhez, akire rátámaszkodtam.- Basszus, a francba! Futás!
- Mi?
- Gyere már!- fogtam meg a karját, ugyanis, ahogy láttam, néhány biztonsági őr hajtott felénk egy golfkocsi-szerű járművel. Rohantunk, ahogy csak lehetett, de nem arrafelé, ahonnan jöttünk, mert ott még több őrrel találkoztunk volna, úgyhogy kerestünk egy másik szabad utat.
- A rohadt életbe...- fogtam a fejemet, ugyanis sikeresen egy zsákutcába menekültünk, aminek a végében egy kerítés fogadott minket. Szegény Jen tekintetéből sugárzott a félelem, én meg tehetetlenül ütöttem ököllel és rugdostam a kerítést, miközben szép jelzőkkel illettem. Egyre több biztonsági őr közeledett pisztollyal és sokkolóval ( ! ) a kezében, én meg a tehetetlenség közepette gyorsan előkaptam a telómat, írtam egy sms-t, amire a választ jobban vártam, mint életemben eddig akármit, pedig tudtam, annak az esélye, hogy megkapjam, mire ideérnek, szinte egyenlő a lehetetlennel. De, mivel ott volt az a bizonyos "szinte", egyszer csak megrezzent a telefonom a kezemben. Hatalmas megkönnyebbüléssel olvastam el az üzenetet: "Elintézem. Bízz bennem. J"
- Kezeket fel, lépjenek a kerítéshez! - kiáltotta egy különösen mogorva fekete ruhás. Odaléptek hozzánk néhányan, és ránk raktak egy-egy bilincset.
- Mi a francokat akarnak tőlünk?!- üvöltöttem.- Mi csak el akartunk jutni a magángépünkhöz! Maguk megőrültek? Engedjenek már el minket!- kiabáltam tovább, miközben ki akartam rángatni magam az őr szorításából. Fogalmam sincs, hogy miért lettem egyszerre ilyen erőszakos és agresszív, de nagyon dühített, hogy ezek csak úgy megakadályozzák az utazásunkat.
- Kérem nyugodjon már le!- mondta türelmetlenül az egyik.- Ha nem marad nyugton, kénytelen leszek...
- Mi? Neee!
Még hallottam Jen kiáltását, majd egy hirtelen éles fájdalom közepette erőtlenül estem össze, és elsötétült a világ.

Amikor felébredtem, egy sötét, zárka-szerű szobában feküdtem az ágyon. Körülnéztem, és megpillantottam Jent, aki az ágyam mellett ült a földön, fejét a szivacsra hajtotta, és úgy aludt. Olyan édes volt, annyira szeretem nézni, ahogy az emberek alszanak. Lehet, hogy a legtöbben hülyének tartanak emiatt, de mindegy. Nem számít. Jen egyébként is az az ember, akire mindig számíthattam, és akire bármikor rábíznám az életemet. Nem tudtam, mióta lehettem eszmélet nélkül. Mindent elszedtek tőlem, az órámat, a mobilomat, sőt, még az anyától kapott ezüst karláncomat is. Felültem az ágynak nevezett eszméletlen kényelmetlen fekvő alkalmatosságon, ami elég nehéz volt, ugyania minden egyes porcikámban éreztem még a szúró, égető fájdalmat. Óvatosan felemeltem Jent, nehogy felkeltsem, és ráfektettem az ágyra. Leültem a végére és azon gondolkodtam, hogy mégis, hogy a francba jutunk ki innen.
- Liv?
- Szia Jen. Jól vagy?- kérdeztem, miközben feltápászkodott.
- Én igen, de veled minden oké? Elég durva volt...
- Mi történt?
- Sokkoló. Annyira ellenálltál, hogy sokkolót használtak. Ami egyébként szerintem rohadtul túlzás, ha arra gondolok, hogy te egy fiatal lány vagy bőröndökkel, aki nem akart a tömegen keresztül menni, nem pedig egy őrült sorozatgyilkos gépfegyverrel a kezében, aki meg egy bankot akar kirabolni... Ezért őket kéne bezárni ide.
- Hát ja. Mindegy. Mielőtt elkaptak minket küldtem egy SMS-t Jake-nek...
- És?
- Azt mondta segíteni fog. Többet én sem tudok.
- Szuper. Akkor várjunk.
- Jen, figyelj, ugye nem félsz tőle vagy ilyenek? Kihoz minket innen, tudom. Bízz benne.
- Persze, persze, én bízom benne, hiszen a múltkor megmentett minket, de az, amiket csinált, és ahogyan csinálta, nem tudom, mit gondoljak. Kicsit féltelek. Ez még mindig... Hogy is mondjam...
- Furcsa. Igen tudom. Nekem sincs arról fogalmam, hogy ez mégis mi, de jelenleg ő az egyetlen, aki ki tud minket innen hozni. És... Szeretem.
- Tudom. Jeremy óta nem voltál még ilyen boldog. Büszke vagyok rád.
A földet nézve mosolyogtam, és bármilyen furcsa is ez, egyetértettem Jennel. Én is büszke vagyok magamra.

Folytatjuk.... (akár már ma is kikerülhet ^^)

Ja, hoztam egy ideillő zenét is! :)
Avril Lavigne: Runaway <3

Coming soon...

Hi Darlings!

Sűrű bocsánatkérések közepette hamarosan visszatérek egy dupla részes extrahosszú visszatérő résszel!   #juhiiiii
Plusz jön még majd egy Örökké bejegyzés is! :)

xxx

A nagyvárosi sztori- 8. RÉSZ

Sziasztoook! :) Meghoztam az újabb részt, viszonylag hamar. Véleményem szerint izgalmasra sikeredett, Twitterre is kiírtam, hogy magát az írást is végig izgultam. :) Kíváncsi vagyok, hogy mit vált ki belőletek a változás, amit ebben a részben tapasztalhattok majd meg, és légyszi, írjátok már meg, hogy mit gondoltok róla. Jó olvasást, aki rendszeresen követi az írásaimat, köszönöm, és nyugodtan feliratkozhattok a blogra is. xxx
Ui: Holnap megjelenik a Szent Johanna gimi 8- Örökké! ♥ ♥

Egy régi típusú sportautó közelített felénk. Közelebb mentünk az út széléhez és elkezdtünk mindenféle feltűnő dolgot csinálni: ugráltunk, hadonásztunk a karjainkkal és kiabáltunk. Lehetséges, hogy túl hamar kezdtük el a figyelemfelkeltést, mert mire a kocsis odaért már teljesen kifulladtunk. Amikor az idegen leparkolt az út szélén, rossz előérzetem támadt. Kiszállt az illető  (aki mellesleg nagyon ismerős volt) az autóból, levette a napszemüvegét, megrázta a szőke séróját, és ránk mosolygott.

- Helló lányok.

- Brandon?- nézett rá Jen furán. Egyébként meg időközben szakítottak.- Mégis hogy kerülsz ide?

- Dolgom volt errefelé, aztán megláttalak titeket.

- Jó, oké, bocs, de nem érünk rá az eszmecserére. Tudsz segíteni, vagy sem?- türelmetlenkedtem.

- Fogadjunk, hogy eltévedtetek.- mondta.- Nem is értem, hogy miért indul el valaki térkép nélkül...

- Na idefigyelj, most hanyagolhatnád a kioktatást, mert, ha nem haragszol, nem érünk rá egész nap.- közöltem vele idegesen.

- Csak nem türelmetlenek vagyunk? Ismered a mondást, jó munkához idő kell.- mondta Brandon, miközben szemtelen mosoly közepette odalépett hozzám és megfogta a csuklómat.

- Milyen munkáról beszélsz? Csak mondd meg, hogy mégis hol a francba vagyunk és már nem is zavarunk tovább.- rántottam ki a kezemet a fogásból.

- Hát jó. Szóóóvaaal... Á, egy pillanat, ahogy látom, ez a kerék már nem bírja ki sokáig. Ki kéne cserélni.

- Most szórakozol?!- néztem rá kiakadva.

- Hagyd, Liv, majd én segítek, hátha úgy hamarabb végzünk.- adta meg magát Jen.

Undorral és döbbenettel teli arccal néztem Brandont, aki hát, hogy is mondjam, enyhén szólva megváltozott… Flegma, és gúnyos hangsúllyal beszélt, ráadásul azt is észrevettem, hogy rendesen nyomul is… Furcsán éreztem magam, olyan volt, mintha direkt húzná az időt. Egész végig ott volt bennem a rossz előérzet. Nem sokkal később rá is jöttem, hogy miért. Behajoltam valamiért a csomagtartóba, amikor egy fájdalmas nyögést hallottam. Gyorsan kimásztam hátulról, és a kocsi oldalához futottam.

- Mi a franc…- mondtam ijedten, amikor láttam, hogy Jen a földön fekszik, Brandon kezében pedig egy vasrúd van. A srác észrevett engem, felém fordult és az arca olyan furcsa volt. Elkezdett közelíteni, én odafutottam a csomagtartóhoz, hogy kivegyek onnan gyorsan valami nehéz tárgyat, de Brandon hirtelen ott termett előttem, ellökött, és körülbelül három métert repültem. Bevágtam a fejem a betonba, a kezemmel egy kő után kutattam, de sajnos a fiú rám ugrott (??) és lefogta a két karomat. Az arca ugyanolyan fura volt, mint előbb, a szeme vörösen izzott, amikkel folyamatosan az enyéimbe nézett, majd… Valami olyasmi történt, amire soha életemben nem számítottam volna…

A hatás kedvéért :)

Éles fogak nőttek ki Brandon normális fogsora elé. Még mindig a földhöz szorított, én meg üvöltöttem. A fiú hátrahajtotta a fejét, majd hirtelen odahajolt a nyakamhoz, és belemélyesztette hatalmas fogait.

- Nem!- üvöltötte valaki, aki nekiugrott Brandonra, így végre kiszabadultam. A nyakamból folyt a vér, és erős fájdalmat éreztem.

- Nahát, kit látnak szemeim? Csak nem a hős szerelmes? Említetted már neki az iga…- mondta Brandon Jake-nek, aki hihetetlen ideges és dühös volt.

- Hagyd őt békén!- ordította, és valami elképesztő gyorsasággal és erővel tolta a szőkét a kocsinknak, akinek a nyakát szorította.- Ha még egyszer, akár egy ujjal is hozzáérsz, megöllek!

Egyszerűen lesokkolódtam! Jake honnan a francból tudta, hogy itt vagyok, és szükségem van rá? Meg egyáltalán mi folyik itt? Brandon egy… Na neee. És Jake? Teljesen kétségbe voltam esve, odaszaladtam Jenhez, aki még mindig eszmélet nélkül feküdt az autó mellett. Felültettem őt, kicsit megráztam, hátha magához tér végre.

- Ahh..- nyögte Jen.- Mi… Liv, mi folyik itt?

- Nyugodj meg, minden rendben lesz.- próbáltam megnyugtatni, de cseppet sem tűnt nyugodtabbnak. Felálltam, hogy megnézzem Jake-et, aki éppen abban a pillanatban ütötte le Brandont. Felém fordult, és gyorsan odafutott hozzám, de előtte a szőke kapott még egy ütést az arcára, hogy addig nyugton maradjon.

- Liv, jól vagy?- kérdezte zihálva, majd szorosan megölelt. Látta a nyakamon lecsordogáló véremet, és eközben egy pillanatra neki is megváltozott az arca, de úgy láttam, leküzdötte, mert utána újra normális volt. Megint a ruhájából tépett le egy hosszabb darabot, amivel körbetekerte a nyakam, majd rá a sálamat húzta meg egy kicsit, hogy a kötés ne látszódjon.- Kérlek, ne haragudj rám, én nem akartam, hogy ez történjen…

- Jake…- mondtam, de nem hagyta, hogy befejezzem, tovább folytatta.

- Fogd Jent és menjetek a repülőtérre amilyen gyorsan csak tudtok. A gépeteket már nem éritek el, de gondoskodtam róla, hogy egy magángéppel eljussatok Collingwoodba.- hadarta. Azt hiszem befejezte, mert amint ledarálta, két keze közé fogta az arcomat, és megcsókolt. Annyira nem akartam, hogy vége legyen ennek a pillanatnak, de mindketten tudtuk, hogy többre nincs idő. Elengedett, elindult a felkelni próbáló Brandonhoz, de még egyszer visszafordult, és biztatóan próbált rám nézni. Egy bólintással válaszoltam, majd sietve ültem be a kocsiba. Addigra már Jen is bebotorkált az anyósülésre, és gyorsan elhajtottam. Igazság szerint féltem otthagyni Jake-et Brandonnal, de ő így látta jónak.

Jennel egész úton nem szóltunk egymáshoz. Én az utat figyeltem, ő meg oldalra bámult kifelé. Próbáltam nem az imént történtekre gondolni, de nagyon nem sikerült. Egyfolytában bevillant a kép, ahogy Brandon rám veti magát és… Szerencsére egész hamar sikerült odajutnunk a reptérre, de most jött a következő nagy kihívás: merre tovább?