A nagyvárosi sztori- 10. RÉSZ

Sziasztok! :) Oké, lassú vagyok, már megfenyegettem az ihletrablót fejbelövéssel, ha megint próbálkozik, hát sajnálom. De végre megérkezett, egész hosszú lett. Nem eseménydús, inkább bemutató jellegű. Hát akkor jó olvasást! ^^ <3 xxx

- Váá, juhiii, vííí, igeeeeen!
- Mi a...?- kérdeztem hunyorogva, rekedtes hangon, ugyanis Jen kiabálására keltem fel.
- Ó, bocsi, ne haragudj, de GÓÓÓL!- folytatta ugrándozva. Azt hiszem foci nézett...
Mosolyogva megráztam a fejemet, és körbenéztem. Még mindig a gépen voltunk. Az ablakokon a sötétítő össze volt húzva, csupán a TV, illetve néhány hangulatfény világított. A fejem még rendesen hasogatott, de amikor hátranyúltam a sebhez, kötést éreztem a helyén. Ezek szerint, amíg én aludtam, az orvos helyrerakott. Jen még mindig hatalmas izgatottság közepette nézte a meccset, miközben a kezében egy párnát szorongatott. Nem akartam zavarni, ezért nagy nehezen kikászálódtam a fotelből, hogy megkérdezzem a pilótát.
- Á, szervusz Liv! Hogy érzed magad?- kérdezte kedvesen.
- Öhm. Jó napot! Köszönöm. Már jól vagyok.- mondtam. Hitetlenkedve néztem körbe a pilóta fülkében. Annyi gomb van ott, amennyit még életemben nem láttam összesen. Fogalmam sincs, hogy lehet ezt mind megjegyezni.
- Nyugodtan tegezhetsz.- legyintett.
- Rendben.- mosolyogtam.- Meg tudná... Illetve, megmondanád, hogy mikor érünk oda?
- Ó, persze. Körülbelül két órája vagyunk úton, úgyhogy egy félórára tippelnék.
- Köszönöm.- mondtam, és már fordultam is meg. Azért szépen lehúztam két órát alvással... Na mindegy.
- Ó, baszki!- szisszentem fel. Nem vettem észre, hogy egy kisebb lépcső van előttem, ezért rendesen belerúgtam a lábammal. Oké. Most már joggal nevezhetnek szerencsétlen állatnak.
- Liv, jól vagy?- kérdezte Jen, le sem véve a szemét a TV-ről.
- Ja, persze.- mondtam visszafojtott nevetéssel, éy leültem mellé.- Meddig tart még?
- 20 perc.
- Király. Akkor végignézzük.

- Basszus.- torpantam meg, amikor leértem a repülőről. Majdnem öt éve voltam itt utoljára. Össze voltam tőrve. Jeremy elvesztése teljesen kikészített. Többször előfordult, hogy az orvosnál kötöttem ki, mert kétségbeesésemben magamban tettem kárt. Vérfoltok az angol házi dolgozatomon, különböző mérgező gyógyszerek a párnám alatt... Oké! Nem kizárt, hogy túlmentem akkor a célon, sőt, de a kamaszkorom, hogy is mondjam, keményen ingatag volt, és, ha egy ilyen megrázkódtatás ér valakit úgy, hogy az illető erősen változó idegállapotú... normális. Jó, tudom, hülyén hangzik, de... hülye voltam. Ez van. Most pedig befejezem a sötétkorom visszaidézését, mert a végén sírva könyörgöm majd Jennek, hogy forduljunk vissza.
Szóval leszálltunk a gépről, és megcsapott az a bizonyos "otthoni levegő", amit az ember akkor érez, amikor hosszabb távollét után hazatér. Ismerős hegyvonulatok, előtörő emlékek... A Huron-tó csillogó kék vize, melynek partjára Collingwood is épült. Ezen a reptéren nem volt akkora forgalom (jó, ez azért nem olyan meglepő, hiszen New York, az mégiscsak New York), de itt sem volt nehéz elveszíteni a másikat.
- Öhm, Jen?- forgolódtam.
- Itt vagyok. Úú, úgy fel vagyok dobva, amiért nyertünk! Ez olyan jó! Ugye elmegyünk majd egyszer egy meccsre?- kérdezte hatalmas csillogó szemekkel.
- Ööö, ja persze, majd utánanézek...- mondtam nevetve. Én imádom a focit, Stannel mindig együtt nézzük a meccseket, de Jen sose tudta megérteni, hogy mi az a les (?), és ezért úgy döntött, hogy nem nézni. Most meg hirtelen le sem lehet állítani.

Kicuccoltunk a gépből, megköszöntünk mindent John-nak (pilóta) és Anne-nek (orvos), majd elindultunk a reptér bejárata felé. Fogtunk egy taxit, beraktuk a (kicsit sem kevés) bőröndjeinket, és beültünk. A terminál nincs messze Collingwood centrumától, mindössze csak négy mérföldre. Jen ült előlre, én hátra szálltam be. Az ablaknak dőlve figyeltem az elvonuló tájat. Kisebb fák, nagyobb fák; piros Porsche, zöld Trabant; kis patakok, széles folyók... Ezt imádom leginkább Kanadában. Hogy változatos. A taxiban ülve nincs olyan pillanat, hogy ne lehessen látni a Huron-tavat, amely gyerekkorom egy fontos szereplője volt. Már a városunkkal szomszédos település főútját róttuk az autóban ülve, amikor éreztem, hogy egyre gyorsabb ütemben ver a szívem, és egyre jobban szeretném, hogy odaérjek.

- És akkor következzen egy olyan szám, ami az összetartásról, az odaadásról és a szerelemről szól. A The Callingtól a Wherever You Will Go...- szólt a rádió, és pont ebben a pillanatban megláttam azt a jól ismert, szívem egyik kis zugát elfoglaló várost. A hivatalos után, következett egy barátságos fatábla is: "Üdvözöljük Collingwoodban!". Elmosolyodtam a felirat láttán. Jen hátrafordult, rámvigyorgott, miközben megszorongatta a lábamat, utána pedig izgatottsággal túlfűtve énekelni kezdtük azt a bizonyos The Calling számot, amit hát ki nem ismer...
Az autó már lassítani kezdett, én meg lecsuktam a szemeimet. Most vagy soha. Jen már kiszállt a kocsiból, kinyitotta az ajtómat, majd megfogta a kezemet és felhúzott. Még mindig nem nyitottam ki a szemeimet.
- Megérkeztünk.- szólt, és megláttam magam előtt a Peel Street 16-os számát birtokló házat. A kertet. Az utcát. A mindent. A pillanatnyi lefagyásom után kikaptam Jen táskájából a kulcsot, és elrohantam vele. Elfordítottam a zárban és beléptem. Abban a másodpercben megcsapott az az illat, amit csak itt lehet érezni. És amit már évek óta nem éreztem. A padló még mindig ott nyikorgott, ahol régen. Emlékszem, amikor még kicsik voltunk, ki akartunk szökni Jennel itthonról, mert büntetést kaptunk, amiért homokra cseréltük ki a borsot, így borsos csirke helyett, homokoa csirkét ettünk, és az én drága kis húgocskám szinte ráugrott arra a bizonyos pontra, aminek természetesen az lett a következménye, hogy lebuktunk, és még hosszabb büntit kaptunk. A nyílt tér miatt már az ajtóból látni lehetett az otthonosan berendezett nappalit,a mellette lévő ebédlőt és a ház legtávolabbi részét elfoglaló nagy konyhát, ami anyu kedvenc helye volt. Szemben a bejárati ajtóval egy kétszárnyú teraszajtó helyezkedik el, amin keresztül a lemenő nap utolsó szikrázó sugarai világították meg az amúgy mindig fényes és vidám hangulatú házat. Elindultam felé, majd a kissé beragadt kilincseket lenyomva kiléptem a hátsó teraszra. A gyönyörű nagy kert, amelyet a legkülönfélébb fák, bokrok és virágok tarkították legfontosabb része szinte még mindig ugyanolyan volt mint annak idején. A terasz egyik végében lévő fa hintaágyról leszedtem a védőfóliát, a helyükre állítottam az asztalnak döntött kényelmes székeket, majd visszamentem a hintaágyhoz, amire lehuppantam, majd hátrahajtottam a fejemet a karfán lévő párnára.
- Min nevetsz?- kérdezte Jen mosolyogva, amikor kilépett a házból.
- Csak nosztalgiázom.- mondtam, és ő is leültem mellém.- És azon gondolkodtam, hogy megtanulhatnánk gördeszkázni.
- Mi?- kérdezte úgy, mintha rosszul hallotta volna.
- A holnap első napirendi pontja: megpróbálunk úgy gurulni a deszkával, hogy nem esünk le két másodperc után.
- Ööö, én arra gondoltam, hogy elmehetnénk a főtérre...
- Oké, akkor menjünk gördeszkával és már rögtön kipipálhatunk egyszerre két dolgot is.
- Istenem...- sóhajtotta Jen, de szeme körül látszodtak a mosolyráncai.- Hát jó, ahogy akarod. De, ha a nyaralásunk többi részét kórházban töltjük majd, az a te lelkeden szárad!- lökte le a lábamat, amit a combjára raktam.- Nézzünk filmet!
- És mi van a focival?
- A foci az várhat, Ryan Reynolds viszont nem!

A bőröndjeink szétdobálva hevertek a bejárati ajtó előtt, mi meg a hangulatos fényekkel megvilágított nappaliban feküdtünk a nagy kanapén betakarózva, a kandallóban lobogó tűz mellett, és a Nász-ajánlat című filmet nézve.

Másnap reggel (úgy, ahogy voltunk, aludtunk el este) arra ébredtem, hogy valaki ütöget valakit.
- Jen... Mégis mit csinálsz hajnali nyolc órakor?!- kérdeztem, miközben fejemre húztam a takarómat.
- Ööö, beleejtettem a kiskanalat a kávéfőzőbe, és nem tudom kiszedni...- mondta kétségbeesve, és még mindig a gép alját ütögette.
- Ahh, inkább nem kérdezem meg, hogy sikerült, de segítek kioperálni onnan, mielőtt teljesen szétvered a kávéfőzött.
Nagy nehezen kipiszkáltuk a kiskanalat, de kávét már nem mertünk csinálni, ezért inkább teát ittunk. Utána kihalásztam egy csőfarmert, egy New York feliratú fehér pólót, és egy sárga cipzáros, kapucnis pulcsit, valamint az elmaradhatatlan fekete Converse-emet. Kész a deszkás szerkó.

Miután sikeresen megtaláltam a két gördeszkát a kamrában, és Jen végre valahára elkészült (azt mondta, hogy addig ki nem lép a házból, amíg fel nem veszem én is a könyökvédőket és a térdvédőket, úgyhogy jó ideig kereste), kimentünk az utcára. Öt csodálatos percet töltöttünk el ott, de az én biztonság centrikus húgomnak megint be kellett rohannia valamiért.
- Jen! Siess már, légyszi!- kiabáltam neki az utcáról. Ennek a szomszédok biztos örültek, hiszen mégcsak fél tíz volt. Mindegy.

Folytatás az első hozzászólásban! Megint nem tudom folytatni>.<

The Calling: Wherever You Will Go <3