A nagyvárosi sztori- 6. RÉSZ

Bonjour! Elkészült a hatodik rész! :) Előtte még leírom, hogy mivel kicsit el voltam szokva a blogolástól, az előző rész kiírásakor elég szórakozott voltam. Fel sem tűnt, de a címet is rosszul írtam, illetve vannak benne helyesírási hibák (lásd vékény-vékony), ezúttal kérek elnézést tőletek. :) És esetleg most is belefuthattok egy-két hasonló hibába, ugyanis kénytelen voltam telefonnal (!!) begépelni a papírra megírt szöveget. Nem túl eseménydús ez a rész, ha minden igaz, magamat meghazudtoló gyorsasággal, holnap jön a folytatás! :) xox

    -Öhm, én sajnálom Liv…
-Nem, nem, csak… Köszönöm, hogy itt vagy velem.
Jake nem mondott semmit, csak szorosan a karjaiba zárt. Mintha érezné, tudná azt, hogy nehéz időszakon mentem keresztül, és szükségem van rá.
RINGRING.
-Ahj, ne haragudj Liv, de mennem kell, mert nem fognak békén hagyni.
-Menj csak.
-Te megleszel?
-Persze. Igen. Azt hiszem.
Már az ajtóban volt, amikor visszajött és nyomott egy puszit az arcomra, majd sietősen kiment a szobámból. Szinte szétvetett a boldogság, úgy mentem le a nappaliba, hogy megnézzek valami filmet. Éppen a DVD-ket nézegettem, amikor hirtelen eszembe jutott valami. Vagyis inkább valaki.
-Oh, a francba, Jen!- mondtam, és gyorsan előkaptam a zsebemből a telefonomat és tárcsáztam a számát.
-Halló?
-Jen! Hová tűntél?
-Na, ezek szerint már hazamehetek… Mit csináltatok?
-Tessék?- néztem értetlenül.
-Jake felhívott délután, hogy mi van veled és, hogy beugrana. Gondoltam nem leszek útban, de úgyis el kellett valamit intéznem…
-De Jake miért nem engem hívott fel?
-Jaj, Liv, nyugi! Mindjárt otthon vagyok. Puszi-puszi!
-Szia.- mondtam, de tök felesleges volt, mert már letette.
Úgy döntöttem, nem kattogok tovább azon, hogy Jen miért ilyen izgatott, most már tényleg leülök filmet nézni. Kiválasztottam egy kalandfilmet, és mentem a konyhába, hogy keressek valami chipset. Épp nyúltam fel a polcra, amikor hirtelen eszméletlen fájdalmat éreztem a hasamnál. Lerogytam a földre, nem bírtam állva maradni, és felhúztam a pólómat. A kötésem majdnem teljesen lejött, de egyszerűen képtelen voltam megnézni. Amint volt már elég erőm, hogy felkeljek, kerestem sebtapaszt, és körberagasztottam a kötést. Már fájdalmat sem éreztem, mire visszaértem a konyhába. Kibontottam a Cheetos zacskóját, beleöntöttem egy tálba és leültem a kanapéra. Csak néztem magam elé. Mégis hogy a francba fájhat a seb, amit már fertőtlenítettek, bevarrtak, mindent csináltak vele? Ez valami vicc? Áá, mindegy, talán a film eltereli a gondolataimat.

-Liv. Liv. Olivia! LIIIIIIV!!!
-Á, Jenna!
Jen felriasztott álmomból, és annyira megijedtem, hogy leestem a kanapéról, a chipses tálat pedig felrúgtam a lábammal, úgyhogy Cheetosszal beborítva feküdtem a földön.
-Ú, bocsii! Jól vagy?
-Hát, fogjuk rá. Mikor jöttél?- kérdeztem, miközben felsegített a szőnyegről.
-Nem olyan rég. Csodálkozva néztem, hogy bealudtál egy olyan filmen, amiben Chris Hemsworth az egyik főszereplő.- nevetett.
-Ja, nem, igazából nagyon jó volt a film...
-Legalábbis addig, amíg nem aludtál el rajta...
-Jó, igen, de nem a film miatt, hanem, mert mostanában nagyon fáradtnak és kimerültnek érzem magam.
-Á, tudtam én! Ezért is mentem el az újsághoz szabadságot kivenni.
-Hogy mit csináltál?
-Liv, megyünk Collingwoodba!
-Mi van?
-Oh, de rég voltunk ott! Ah, emlékszel, anya milyen finom emeletes palacsintát csinált hétvégenként reggelire? Juharsziruppal leöntve! És amikor sátorban aludtunk ketten a tó partján? Az milyen ijesztő volt!
-Jó, Jen, persze, hogy emlékszem. Imádtam Collingwoodot. A legjobb hely a világon.
-Igen. És milyen boldog voltál, amikor együtt voltatok Jere... Oh, jaj, ne haragudj, bocsáss meg!
-Nrm, nincs semmi baj, Jen. Figyelj, Jeremy még mindig az életem része, és az is marad őrökre. Többé-kevésbé már megemésztettem, hogy nem ölelhetem meg, és nem megérinthető többé, de ő mindig velünk marad, és ő is azt akarná, hogy ne keserű emlék maradjon belőle. Éés végre sikerült kimondanom ezeket.- sóhajtottam.
-És én pedig büszke vagyok rád.
-Na, akkor mikor utazunk?
-Hát, ami azt illeti... Öt óra múlva indul a gépünk.
-Öt óra múlva?! Beszélek Jake-kel. De előtte még összepakolok!- mondtam sietősen. Elfutottam a lépcső felé, majd útközben visszafordultam.- Imádlak.
Nyomtam egy puszit az arcára, majd rohantam a szobámba. Benyomtam a rádiómat, pont egy jó Green Day szám ment, ugráltam rá egy sort. Bepakoltam jó pár ruhát (abból sosem elég), laptopot, töltőket, fürdőszobai cuccokat, néhány magazin, könyv... Uh. A becsomagolás folyamata a következő volt: Jen ráült a bőröndre- amit egyébként még félig sem lehetett összecsukni-, én pedig cipzároztam. Beletelt vagy tíz percbe, de sikerült. Aztán felhívtam Jake-et.
-Szia!
-Szia Jake! Figyu, ráérsz most? Találkozhatánk a parkban.
-Persze, ott leszek.
-Szuper, akkor nemsokára.
Teljesen fel voltam pörögve. Ugrálva járkáltam a lakásban, felhúztam a fekete conversemet, bedugtam a fülhallgatómat a fülembe, beraktam egy jó kis pörgős számot, felvettem egy vékony sálat és már indultam is. Nem volt könnyű, de sikerült megállnom, hogy ne indián szögdeléssel közlekedjek a járdán. Még éppen csak odaértem a parkhoz, amikor már messziről megpillantottam őt. Ült a tó partján a deszkáján, közben pedig köveket dobált a vízbe. Kicsit sem volt elképesztő látvány...

×Kiegészítő (1)

Hi darlings! :)
A tegnapi nap folyamán két résznyi szöveget is megírtam, de gondoltam, mielőtt publikálnám őket, leírok néhány olyan dolgot, ami megelőzi a következő kérdéseket:
"Ez most itt mi?", 'Eddig nem úgy volt, hogy a...", "Meg úgy egyébként is, mi vaaaan?"
Tehát ezeket szándékozom elkerülni, remélem lesz néhány érdekes információ is. ;)

Deee, előtte egy kis véleményalkotás tőlem a sztoriról:

Örülök, hogy úgy döntöttem, belekezdek (ismételten) az írásba, hiszen számomra az egyik legfontosabb dolog a fantáziám kibontakozása. Lehet, hogy annyira nem látszik, de igazából hatalmas fantáziával vagyok megáldva, és komolyan mondom, nélküle élni sem tudnék. Szerves része az életemnek, hiszen nincs olyan nap, hogy nem képzelnék el irreális, esetleg természetfölötti dolgokat. Ez a történet, amit elkezdtem írni, csak részben igényli a fantáziámat, mert én már jóval-jóval ezelőtt a különlegesebb "képzelményekben" (:D) éreztem otthon magamat.
Ez azt jelenti, hogy egy kicsit bele fogok nyúlni az alaptörténetbe, és beleviszek egy másféle stílust is. Ez most viszont nem azt jelenti, hogy ebből a "vígjáték-szerű" dologból hirtelen fantasy sztori lesz. Az alapokat megtartom, de ezzel megpróbálok többet beleadni az én valódi írói stílusomból, ha egyáltalán van ilyen szó... Remélem értitek, miért írtam le ezt egyáltalán, de, ha esetleg nem jött volna le belőle semmi, akkor megsúgom, hogy csak szimplán nem akartam, hogy váratlanul érjen bárkit is néhány új dolog a történetben, ráadásul úgy, hogy azt mondtam, ez most 100%-osan fantasy elemek nélküli iromány lesz.
Köszi, ha elolvastátok :) <3

És most akkor jöjjenek az információk a szereplőkkel, helyszínekkel, dolgokkal, történettel kapcsolatban:

~ Olivia és Jenna féltestvérek, az anyjuk volt ugyanaz. Liv az idősebb, és az apja elhagyta őt és édesanyját. Amikor Mary már terhes volt, akkor ismerkedett meg Toby-val, akivel össze is házasodott, és közös gyerekükként született meg Jen, másfél évvel Olivia után.

~ Jen és Liv Collingwoodban születtek, Kanadában. Egy kisváros, ami egy tó partjára épűlt.

~ Jen és Liv ott kezdték el a Robert Collingwood High School-t, és Liv az első két évet ott is járta ki. Jen egy osztállyal volt Liv alatt.

~ Liv és Jeremy születésük óta ismerik egymást és a gimi 2. évében jöttek rá, hogy szeretik egymást, és el is kezdtek járni. :)

~ Jeremy 10. utáni nyáron autóbalesetet szenvedett néhány kilométerre Collingwoodtól és meghalt.

~ Liv magát okolta Jeremy haláláért, mert a fiú éppen érte ment a repülőtérre.

~ Mivel Liv szétzuhant, Mary és Toby, a szüleik, felajánlották, hogy költözzenek New Yorkba. Jen mindent megtett azért, hogy Oliviát visszarángassa a normális életbe, odafigyelve arra, hogy ne rontson a helyzeten. Fél évvel később, immáron a Central Park East High School tanulójaként, Olivia már majdnem a régi volt.

~ A gimi végeztével, Livet felvették a New York University-re, Jent pedig a Cosmopolitan újság egyik gyakornokának vették fel. Ekkor költöztek saját lakásba.

~ Stant a Central Park East High School-ban ismerték meg, és megegyeztek, hogyha fizeti a rezsit, akkor lakhat ő is velük.

~ Mary, Jennáék anyukája, New Yorkba költözésük után tűnt el váratlanul.

~ A collingwoodi házat átalakították nyaralóvá.

Köszönöm, ha elolvastátok, tényleg sok olyan dolog van benne, amik nélkül talán nem értenétek, hogy mi miért történik. A történetnek alapból nagy a valóságérzete, hiszem akár hihető, akár nem, Collingwood tényleg létezik Kanadában, és egy gyönyörű kis hely. Illetve az iskolák nevét is beleértve, (kivéve a collingwoodit) igenis léteznek. Remélem nem voltam nagyon unalmas. :) xxx

A nagyvárosi élet- 5. RÉSZ

És hosszú-hosszú idő után elkészült az ötödik rész is. Hihetetlenül ihlettelen voltam, elnézést a megvárattatás miatt. Most viszont úgy érzem, hogy eltalált egy ihletbomba. Ez eddig a leghosszabb rész, viszonylag eseménydús. Remélem tetszeni fog, kérlek, véleményezzétek! :) xox

-Nincs mit megköszönnöd. Ez természetes. Az az alak egy őrült volt. Még jó, hogy nem egyedül voltál…- mondta.
-Akkor lehet, hogy előhoztam volna a kungfu tehetségem. De mindegy, tényleg nagyon hálás vagyok neked.- mondtam, miközben ő mosolygott.- Mit mondtak az orvosok?
-Sok vért vesztettél, ezért voltál napokig eszmélet nélkül… De rendesen elláttak, úgyhogy már hamar fel fogsz épülni.
-És ugye nem voltál itt végig? Kicsit kellemetlenül érezném magam emiatt. Biztos száz meg száz fontosabb dolgod van, mint, hogy nézd, ahogyan fekszem a kórházban…
-Nincs gáz, nem voltam itt végig. Amikor behoztalak itt voltam néhány óráig, és mikor szóltak, hogy nemsokára magadhoz térhetsz, visszajöttem. Ja, és persze Jen is járt itt. Láttad volna, milyen pánikban volt. Egyébként meg jó fej csaj.- mesélte.
-Igen az.- mosolyogtam.- És a…
-LIIIIIIV!!! Úristen, jól vaaaagy?- kiabálta Jen, amikor berontott a szobába. Gyorsan odasietett hozzám, és a nyakamba borult. Jen válla fölött ránéztem Jake-re, aki a telefonját emelte fel. Hát persze. Ő szólt neki.- Istenem, hogy érzed magad- kérdezte már nyugodtabban.
-Azt hiszem már jobban. Még mindig fáj egy kicsit, de túlélem. Már mennék haza. Hány részről is maradtam le a sorozatomból?
-Ööö, melyikről is? Ja, arról a vámpírosról? Szerintem csak a legutóbbiról.- mosolygott megkönnyebbülten. Biztos azért, mert felkészült arra, hogy amikor felkelek, majd összevissza fogok beszélni, mert agykárosodást szenvedtem vagy ki tudja… Úgy imádom őt, ahogy van.
-Öhm, bocs, Jen, de ki az, akivel jöttél? Kicsit idegesnek tűnik…- intett Jake a fejével az ajtó irányába.
-Ó, Liv, tényleg, nem is mondtam még, de…
-Jen, figyu nekem lehet, hogy…- jött be az ajtón az idegen. Vagy, lehet, hogy nem is olyan idegen?
-Te… Mit csinálsz itt? Most mi van?- értetlenkedtem. A fejemet ide-oda kapkodtam Jen és a srác között.- Te vagy az, aki megfogott a hídnál, mielőtt pofára estem volna…
-Na ne…-döbbent le Jen.- Én sajnálom Liv, nem tudtam…
-Sss, nyugi…- simítottam meg a hátát, de még mindig a fiút néztem. Igazából örülnöm kéne annak, hogy Jen végre talált valakit, de mégsem ezt éreztem. Ott voltunk néma csendben, és azon kattogott az agyam, hogy most mégis mit kéne, hogy érezzek. Semmit. De mégis volt valami… Azt hittem, hogy Jake jelent nekem mindent, de itt van ez a srác, akiről még semmit nem tudok, és mégis úgy fellángoltam, amiért itt van. Ilyen szánalmasnak még soha nem éreztem magam. Egyszerre kettő? Tiszta gáz…
-Na, én nem értem, hogy mi folyik itt, úgyhogy inkább megkérdezem, hogy mikor mehetsz haza.- mondta Jake, aki már indult is kifelé.
-Nekem fogalmam sem volt, hogy te vagy az a lány. Még a nevedet sem tudtam. Én sajnálom, lehet, hogy most megyek.
-De, Brandon..
-Jen, menj utána.
-Biztos, én nem akarok balhét…
-Nem lesz semmilyen, balhé, hiszen csak egyszer találkoztunk, nincs köztünk semmi.
-Imádlak téged, Liv.- mondta, majd megfogta a táskáját, és elsietett. Szörnyen éreztem magamat. Áh, bárcsak tovább lettem volna eszmélet nélkül.
-Na, az a helyzet, hogy… Hova tűnt mindenki?
-El kellett menniük.- legyintettem.
-Aha, szóval, holnap már hazamehetsz.- nézett rám biztatóan.
-Király.- mondtam olyan lelkesen, mintha a fogamat húznák, majd hátravágtam magamat az ágyon és a fejemre húztam a takarót.

CSING. CSING.
-Jen, kinyitnád? Éppen zuhanyzom!
CSIIING. CSIIING!
-Ahj, megyek már, egy pillanat!- kiáltottam. Gyorsan kimásztam a zuhanyfülkéből, nagyjából megtörölköztem, és felvettem a csíkos köntösömet. Lesiettem a lépcsőn, és ajtót nyitottam.
-Szia Liv.
-Szia Jake.
Meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfába, mert megszédültem. Nem, nemcsak az eszméletlenül gyönyörű mosolya miatt, hanem mert túl hirtelen csináltam mindent, amíg lejutottam a bejárati ajtóig.
-Hogy érzed magad?
-Kössz, már egészen jól.. Jaj, ne haragudj, gyere be.- álltam el az útból, és betessékeltem.
-Örülök. Szép lakás.
-Köszi. Figyelj, tudsz várni addig, amíg felöltözöm? Csak, mert éppen zuhanyoztam, amikor csengettél, Jen meg felszívódott.
-Ja, persze. Egyébként meg cuki köntösöd.- mondta mosolyogva, én meg totál elpirulva indultam fel az emeletre. Most ez a „cuki” jelző azt jelenti, hogy gáz, vagy tetszett neki? Mindegy. Felkaptam egy sötét szűkfarmert, egy színes rövid ujjút, és egy vékény kardigánt, majd siettem is lefelé.
-Jake?- mondtam, mert eltűnt. Vagyis, hát nem volt ott, ahol utoljára láttam. Alaposabban körbenéztem a nappaliban, amikor forró leheletet éreztem a nyakamnál, és valaki nyomott rá egy puszit.
-Mi a…- hirtelen megfordultam, és Jake-kel találtam szembe magam.- Mit csinálsz?
-Főztem kávét. Kérsz?- mosolygott.
-Ööö, ja, köszi.
Felültem a konyhapultra, és néztem, ahogy elkészíti a kávét. Ez lehet, hogy elképesztően hülyén fog hangzani, sőt, száz százalékosan biztos vagyok benne, hogy úgy is fog, de nem bírtam kiverni a fejemből. Valahogy felkavart az a nyakas dolog, olyan fura volt. Lehet, hogy túl sok hülye sorozatot és filmet nézek, de… Ah, befejeztem, egy hatalmas idióta vagyok… És, ha mégsem? Nem számít. Az én hihetetlenül helyes gördeszkás srácom sürög-forog a konyhámban, inkább azzal kéne foglalkoznom. Rendesen elmélyülhettem a gondolataimban, mert arra eszméltem fel, hogy Jake a kezembe akarja nyomni a bögrét.
-Minden rendben?- kérdezte aggódva.
-Igen, persze. Köszi.
-Nincs mit. És, mi van a sebeddel?
-Ja, hát, még nem vagyok képes arra, hogy megnézzem. Nem szedtem le a kötést. Majd, hamarosan. Félek a látványtól, olyan rossz volt az a délután, minden felelevenedne…
-Nyugodj meg, nincs semmi baj, itt vagyok.- mondta, és közben óvatosan rátette a kezét a kötésemre. Az a pillanat, azt hiszem, még soha nem éreztem ilyet. Ez már nemcsak egy egyszerű vonzódás, azt hiszem, szeretem őt.
-Én… Figyelj, borzasztóan hálás vagyok azért, amit értem teszel, tényleg, és…
RINGRING.
-Bocs a telóm, egy pillanat, kinyomom.
-Nem, nem vedd csak fel, lehet, hogy fontos.
-Oké. Mondjad!- vette fel a telefont. Indult ki a konyhából, de eltátogtam neki, hogy maradjon, majd én megyek. Felsiettem a szobámba, gondoltam elbeszélget egy ideig, addig megnézem a telefonomat, hogy engem nem kerestek-e. Az állásinterjút Jen átrakatta jövő hétre, hogy addigra már biztosan jól leszek. Hát, nem keresett senki. Milyen meglepő. Letettem a telót az asztalomra, ahol megakadt a tekintetem egy képen. Jeremy és én pózolok rajta. Sosem bírtam hosszasabb ideig nézni ezt a képet. Mintha egy idő után nem kapnék levegőt, és csak úgy kapnék újra, ha nem nézem tovább. Még mindig nem gyógyult be a seb. Jeremy a volt barátom. Meghalt. Azt mondták balesetben, de biztos vagyok benne, hogy ez nem így volt. Még mindig nagyon hiányzik. Még mindig a képet néztem, amikor lefolyt néhány könnycsepp az arcomon. Amikor kinyílt az ajtóm, gyorsan felkaptam a fejem, és a helyére raktam a képet. Nem akartam, hogy lássa, hogy sírtam, de már késő volt.
-Mi a baj?- kérdezte, miközben odajött hozzám.
-Semmi, csak…
-Ő kicsoda?- kérdezte.
-Ő volt az egyik legfontosabb ember az életemben.- mondtam.
Nem szólt semmit, csak a földet nézte. Majd megfogta a kezem, és közelebb húzott magához.
-Rám mindig számíthatsz. Bárhol és bármikor.
Letörölte a könnyeimet az arcomról, és mélyen a szemembe nézett. Nem tudtam semmit csinálni, hagytam, hogy bármit csináljon. Még közelebb hajolt, éreztem a forróságot, majd megcsókolt.

A nagyvárosi sztori- 4. rész

Na, és ez ez is elkészült! :) Eseménydúsabb és izgalmasabb lett, mint a korábbiak, egészen tetszetős számomra. :D Kicsit rövid lett, de mindegy. Lesz majd hosszabb is. Nem is rizsázok sokat, így is eléggé elmaradtam az írással, de örülök, mert megvan! Jó olvasást, remélem tetszeni fog! <3 Véleményt kaphatok? ;) xox

-Szia Liv. Örülök, hogy látlak.- mosolygott.

-Én is.- néztem rá kedvesen. Na jó, igazából majdnem elrepültem örömömben. Ahogy rám nézett a gyönyörű kék szemével, gondosan beállított fekete hajával, félrebillentett fejjel mosolygott. Ah, asszem beleszerettem. Nyugi Olivia, nyugi.

-Na, és mit csináltál errefelé?- kérdezte.

-Beszélnem kellett Jennel. Ő a lakótársam. Nem mellesleg a legeslegjobb barátnőm is.

-Aha. És merre laktok? Nem akarok betörni hozzátok vagy ilyesmi, csak már többször összefutottunk és jó lenne, ha többször is találkozhatnánk.

Nem bírom. Nem bírom. Nem bírom. Hogy lehet valaki rám ilyen hatással?! Minden mosolyába beleszédülök!

                -A parktól, ahol először összefutottunk körülbelül kétutcányira. Emeletes ház. Imádom. Figyelj, szerintem nekem mennem kéne haza..

                -Elkísérlek. Kocsival jöttem, hazaviszlek.

                -Köszönöm, egyébként meg már kérdezni akartam, hogy hol hagytad a gördeszkát.- nevettem.

                -Ha nagyon hiányolnám, akkor kiveszem a kocsiból. Mindig magamnál hordom.- mondta miközben elindultunk.- Sokszor nagyon hasznos tud lenni. Mondok egy példát. Ha például megyek valahova és nem tudok a közelben megállni a kocsival, kiveszem a deszkámat, és tök gyorsan odaérek. Praktikus egy dolog.- mosolygott.

                -Öhm, figyu, beszaladok a kisboltba és veszek egy CocaColát.- mondtam.

                -Oké, itt megvárlak.

Bementem az üzletbe, de pillanatokon belül rájöttem, hogy ez nagyon rossz ötlet volt. Tiszta cigi szag volt bent, mintha valami dohos kocsmába léptem volna be. Levegő semmi és az eladó sem tűnt fel egy ideig. Ezt jobban kihasználhattam volna. Sietősen szedtem a lábam, nagy nehezen meg is találtam a kólát (szerintem nem mondok meghökkentő dolgot azzal, hogy egy sarokba volt bedobálva). Gyorsan kiemeltem onnan, és mentem a pénztárhoz. Már percek óta ott álltam és kiabáltam az eladónak, amikor hirtelen hátulról valaki elkezdte fogdosni a derekamat.

                -Maga mégis mi a francot képzel magáról?- kiáltottam, miközben kiszabadítottam magam a szorításból.

                -Naaa, rosszkedvű a kiscicaa?- kérdezte. Csak úgy áradt belőle a pia szag, és tuti, hogy be is volt szívva. Próbáltam elrohanni innen, de pont elállta az utamat. Ezúttal durvábban rántott magához és el kezdett fogdosni mindenhol. Én üvöltöttem, de az csak erősebben szorított magához. El kezdte tépni a hajam, mire teljes erőmből felpofoztam. Ezután a nyakamnál fogva nekiszorított a falhoz és már éppen emelte fel az öklét, hogy megüthessen.

                -Engedd el, seggfej!- rontott be az ajtón Jake.

                -Mer’? Te is kérsz egy verést? Na kisanyám, mosolyogj!

Én már alig kaptam levegőt, azt hittem megfulladok. Az eladó meglendítette a karját, amikor Jake saját maga felé rántotta őt, így kiszabadultam a fojtásból, ő meg egy hatalmasat lekevert neki. Éreztem, ahogy az oxigén szétárad a testemben. Amíg a tulajdonos egyensúlyát elvesztve nekiesett az egyik polcnak, Jake felhúzott a földről, felemelt a karjaiba és kisietett. Néhány méterrel a bejárat lőtt letett a földre, hogy megnézzen.

                -A rohadtéletbe, jól vagy?- mondta, majd engem fürkészett. A szemében több dolog keveredhetett. Dühöt, aggodalmat és féltést láttam benne.

                -Öhm, hát lassan már kezdek normálisan lélegezni. Kicsit szédülök meg fáj a…- mondtam, és közben felhúztam a pólómat-, amin vérfoltok voltak- megkeresve a fájdalom forrását. Egy véres seb virított ott. Amikor először ellökött, felnyársalt egy kiálló vasdarab.

                -A francba.- mondta Jake idegesen, majd leszakított a pulcsijából egy darabot, amivel bekötözte, ezzel elállítva a vérzést. Óvatosan visszahúzta a pólómat, megfogta a kezem, és magához húzva megölelt. A maradék erőmmel szorítottam őt, közben mélyen beszívtam az illatát.

                -Na gyere csak ide, te rohadék…- tört ki a boltból a vadállat. A feje vérzett és alig bírt megállni a lábán.

Jake nem szólt semmit, megint felemelt és elfutott a kocsihoz. Gyorsan berakott az anyósülésre, bepattant a másik oldalon, és gyorsan elindította a kocsit. Egyre nehezebben bírtam nyitva tartani a szememet, éreztem, hogy mindjárt elájulok. Ránéztem Jake-re, aki céltudatosan száguldott az autóval. Meg akartam neki köszönni mindazt, amit értem tett, de abban a pillanatban elsötétült előttem minden.

                Amikor felébredtem egy világos szobában voltam, egy ágyban. Jobban kinyitottam a szemem és körbenéztem. A kórházban voltam. Nem sokkal az ágyam mellett Jake aludt egy széken. Ezek szerint sokáig nem voltam eszméletnél. Amikor ránéztem melegség öntött el, és csak arra tudtam gondolni, hogy odamegyek hozzá és a nyakába ugrok. Persze nem akartam felkelteni, inkább néztem tovább, ahogyan alszik. Néhány perccel később megmozdult, és kinyitotta a szemét. Rám nézett, és elmosolyodott. Én is mosolyogtam, de csak egy szót tudtam kinyögni.

                -Köszönöm.

               

 

Örökké

Ciao! És eljött az SzJGerek életének egyik nagy napja. Ma pontban 12 órakor tették közzé az utolsó Szent Johanna Gimi könyv borítóját. Nagyon megható pillanat volt számomra. Csak vártam, vártam és vártam, aztán megláttam a borítót és én abban a pillanatban elsirtam magam. Nem vagyok törzsgyökeres SzJGer, de én azt gondolom, hogy ez nagyon megható pillanat volt mindenki számára. Belegondolnj abba, hogy ez az utolsó... Nagyon nehéz. Sokat jelent nekem ez a könyvsorozat. Egyszerűen imádom, és minden gátlás nélkül mondhatom azt, hogy a legnagyobb rajongók közé tartozom. Hogy miért? Azért, mert esténként újra és újra átélem a történetet; azért, mert szinte mindenről az SzJG jut eszembe; azért mert sajátomnak érzem az egészet és, mert örökké a szívemben fog élni.
Márcsak körülbelül egy hónap van a megjelenésig, nagyon-nagyon izgatott vagyok, és kitartás mindenkinek! <3 <3 <3
Xox Niki