A nagyvárosi sztori- 6. RÉSZ

Bonjour! Elkészült a hatodik rész! :) Előtte még leírom, hogy mivel kicsit el voltam szokva a blogolástól, az előző rész kiírásakor elég szórakozott voltam. Fel sem tűnt, de a címet is rosszul írtam, illetve vannak benne helyesírási hibák (lásd vékény-vékony), ezúttal kérek elnézést tőletek. :) És esetleg most is belefuthattok egy-két hasonló hibába, ugyanis kénytelen voltam telefonnal (!!) begépelni a papírra megírt szöveget. Nem túl eseménydús ez a rész, ha minden igaz, magamat meghazudtoló gyorsasággal, holnap jön a folytatás! :) xox

    -Öhm, én sajnálom Liv…
-Nem, nem, csak… Köszönöm, hogy itt vagy velem.
Jake nem mondott semmit, csak szorosan a karjaiba zárt. Mintha érezné, tudná azt, hogy nehéz időszakon mentem keresztül, és szükségem van rá.
RINGRING.
-Ahj, ne haragudj Liv, de mennem kell, mert nem fognak békén hagyni.
-Menj csak.
-Te megleszel?
-Persze. Igen. Azt hiszem.
Már az ajtóban volt, amikor visszajött és nyomott egy puszit az arcomra, majd sietősen kiment a szobámból. Szinte szétvetett a boldogság, úgy mentem le a nappaliba, hogy megnézzek valami filmet. Éppen a DVD-ket nézegettem, amikor hirtelen eszembe jutott valami. Vagyis inkább valaki.
-Oh, a francba, Jen!- mondtam, és gyorsan előkaptam a zsebemből a telefonomat és tárcsáztam a számát.
-Halló?
-Jen! Hová tűntél?
-Na, ezek szerint már hazamehetek… Mit csináltatok?
-Tessék?- néztem értetlenül.
-Jake felhívott délután, hogy mi van veled és, hogy beugrana. Gondoltam nem leszek útban, de úgyis el kellett valamit intéznem…
-De Jake miért nem engem hívott fel?
-Jaj, Liv, nyugi! Mindjárt otthon vagyok. Puszi-puszi!
-Szia.- mondtam, de tök felesleges volt, mert már letette.
Úgy döntöttem, nem kattogok tovább azon, hogy Jen miért ilyen izgatott, most már tényleg leülök filmet nézni. Kiválasztottam egy kalandfilmet, és mentem a konyhába, hogy keressek valami chipset. Épp nyúltam fel a polcra, amikor hirtelen eszméletlen fájdalmat éreztem a hasamnál. Lerogytam a földre, nem bírtam állva maradni, és felhúztam a pólómat. A kötésem majdnem teljesen lejött, de egyszerűen képtelen voltam megnézni. Amint volt már elég erőm, hogy felkeljek, kerestem sebtapaszt, és körberagasztottam a kötést. Már fájdalmat sem éreztem, mire visszaértem a konyhába. Kibontottam a Cheetos zacskóját, beleöntöttem egy tálba és leültem a kanapéra. Csak néztem magam elé. Mégis hogy a francba fájhat a seb, amit már fertőtlenítettek, bevarrtak, mindent csináltak vele? Ez valami vicc? Áá, mindegy, talán a film eltereli a gondolataimat.

-Liv. Liv. Olivia! LIIIIIIV!!!
-Á, Jenna!
Jen felriasztott álmomból, és annyira megijedtem, hogy leestem a kanapéról, a chipses tálat pedig felrúgtam a lábammal, úgyhogy Cheetosszal beborítva feküdtem a földön.
-Ú, bocsii! Jól vagy?
-Hát, fogjuk rá. Mikor jöttél?- kérdeztem, miközben felsegített a szőnyegről.
-Nem olyan rég. Csodálkozva néztem, hogy bealudtál egy olyan filmen, amiben Chris Hemsworth az egyik főszereplő.- nevetett.
-Ja, nem, igazából nagyon jó volt a film...
-Legalábbis addig, amíg nem aludtál el rajta...
-Jó, igen, de nem a film miatt, hanem, mert mostanában nagyon fáradtnak és kimerültnek érzem magam.
-Á, tudtam én! Ezért is mentem el az újsághoz szabadságot kivenni.
-Hogy mit csináltál?
-Liv, megyünk Collingwoodba!
-Mi van?
-Oh, de rég voltunk ott! Ah, emlékszel, anya milyen finom emeletes palacsintát csinált hétvégenként reggelire? Juharsziruppal leöntve! És amikor sátorban aludtunk ketten a tó partján? Az milyen ijesztő volt!
-Jó, Jen, persze, hogy emlékszem. Imádtam Collingwoodot. A legjobb hely a világon.
-Igen. És milyen boldog voltál, amikor együtt voltatok Jere... Oh, jaj, ne haragudj, bocsáss meg!
-Nrm, nincs semmi baj, Jen. Figyelj, Jeremy még mindig az életem része, és az is marad őrökre. Többé-kevésbé már megemésztettem, hogy nem ölelhetem meg, és nem megérinthető többé, de ő mindig velünk marad, és ő is azt akarná, hogy ne keserű emlék maradjon belőle. Éés végre sikerült kimondanom ezeket.- sóhajtottam.
-És én pedig büszke vagyok rád.
-Na, akkor mikor utazunk?
-Hát, ami azt illeti... Öt óra múlva indul a gépünk.
-Öt óra múlva?! Beszélek Jake-kel. De előtte még összepakolok!- mondtam sietősen. Elfutottam a lépcső felé, majd útközben visszafordultam.- Imádlak.
Nyomtam egy puszit az arcára, majd rohantam a szobámba. Benyomtam a rádiómat, pont egy jó Green Day szám ment, ugráltam rá egy sort. Bepakoltam jó pár ruhát (abból sosem elég), laptopot, töltőket, fürdőszobai cuccokat, néhány magazin, könyv... Uh. A becsomagolás folyamata a következő volt: Jen ráült a bőröndre- amit egyébként még félig sem lehetett összecsukni-, én pedig cipzároztam. Beletelt vagy tíz percbe, de sikerült. Aztán felhívtam Jake-et.
-Szia!
-Szia Jake! Figyu, ráérsz most? Találkozhatánk a parkban.
-Persze, ott leszek.
-Szuper, akkor nemsokára.
Teljesen fel voltam pörögve. Ugrálva járkáltam a lakásban, felhúztam a fekete conversemet, bedugtam a fülhallgatómat a fülembe, beraktam egy jó kis pörgős számot, felvettem egy vékony sálat és már indultam is. Nem volt könnyű, de sikerült megállnom, hogy ne indián szögdeléssel közlekedjek a járdán. Még éppen csak odaértem a parkhoz, amikor már messziről megpillantottam őt. Ült a tó partján a deszkáján, közben pedig köveket dobált a vízbe. Kicsit sem volt elképesztő látvány...