A nagyvárosi élet- 5. RÉSZ

És hosszú-hosszú idő után elkészült az ötödik rész is. Hihetetlenül ihlettelen voltam, elnézést a megvárattatás miatt. Most viszont úgy érzem, hogy eltalált egy ihletbomba. Ez eddig a leghosszabb rész, viszonylag eseménydús. Remélem tetszeni fog, kérlek, véleményezzétek! :) xox

-Nincs mit megköszönnöd. Ez természetes. Az az alak egy őrült volt. Még jó, hogy nem egyedül voltál…- mondta.
-Akkor lehet, hogy előhoztam volna a kungfu tehetségem. De mindegy, tényleg nagyon hálás vagyok neked.- mondtam, miközben ő mosolygott.- Mit mondtak az orvosok?
-Sok vért vesztettél, ezért voltál napokig eszmélet nélkül… De rendesen elláttak, úgyhogy már hamar fel fogsz épülni.
-És ugye nem voltál itt végig? Kicsit kellemetlenül érezném magam emiatt. Biztos száz meg száz fontosabb dolgod van, mint, hogy nézd, ahogyan fekszem a kórházban…
-Nincs gáz, nem voltam itt végig. Amikor behoztalak itt voltam néhány óráig, és mikor szóltak, hogy nemsokára magadhoz térhetsz, visszajöttem. Ja, és persze Jen is járt itt. Láttad volna, milyen pánikban volt. Egyébként meg jó fej csaj.- mesélte.
-Igen az.- mosolyogtam.- És a…
-LIIIIIIV!!! Úristen, jól vaaaagy?- kiabálta Jen, amikor berontott a szobába. Gyorsan odasietett hozzám, és a nyakamba borult. Jen válla fölött ránéztem Jake-re, aki a telefonját emelte fel. Hát persze. Ő szólt neki.- Istenem, hogy érzed magad- kérdezte már nyugodtabban.
-Azt hiszem már jobban. Még mindig fáj egy kicsit, de túlélem. Már mennék haza. Hány részről is maradtam le a sorozatomból?
-Ööö, melyikről is? Ja, arról a vámpírosról? Szerintem csak a legutóbbiról.- mosolygott megkönnyebbülten. Biztos azért, mert felkészült arra, hogy amikor felkelek, majd összevissza fogok beszélni, mert agykárosodást szenvedtem vagy ki tudja… Úgy imádom őt, ahogy van.
-Öhm, bocs, Jen, de ki az, akivel jöttél? Kicsit idegesnek tűnik…- intett Jake a fejével az ajtó irányába.
-Ó, Liv, tényleg, nem is mondtam még, de…
-Jen, figyu nekem lehet, hogy…- jött be az ajtón az idegen. Vagy, lehet, hogy nem is olyan idegen?
-Te… Mit csinálsz itt? Most mi van?- értetlenkedtem. A fejemet ide-oda kapkodtam Jen és a srác között.- Te vagy az, aki megfogott a hídnál, mielőtt pofára estem volna…
-Na ne…-döbbent le Jen.- Én sajnálom Liv, nem tudtam…
-Sss, nyugi…- simítottam meg a hátát, de még mindig a fiút néztem. Igazából örülnöm kéne annak, hogy Jen végre talált valakit, de mégsem ezt éreztem. Ott voltunk néma csendben, és azon kattogott az agyam, hogy most mégis mit kéne, hogy érezzek. Semmit. De mégis volt valami… Azt hittem, hogy Jake jelent nekem mindent, de itt van ez a srác, akiről még semmit nem tudok, és mégis úgy fellángoltam, amiért itt van. Ilyen szánalmasnak még soha nem éreztem magam. Egyszerre kettő? Tiszta gáz…
-Na, én nem értem, hogy mi folyik itt, úgyhogy inkább megkérdezem, hogy mikor mehetsz haza.- mondta Jake, aki már indult is kifelé.
-Nekem fogalmam sem volt, hogy te vagy az a lány. Még a nevedet sem tudtam. Én sajnálom, lehet, hogy most megyek.
-De, Brandon..
-Jen, menj utána.
-Biztos, én nem akarok balhét…
-Nem lesz semmilyen, balhé, hiszen csak egyszer találkoztunk, nincs köztünk semmi.
-Imádlak téged, Liv.- mondta, majd megfogta a táskáját, és elsietett. Szörnyen éreztem magamat. Áh, bárcsak tovább lettem volna eszmélet nélkül.
-Na, az a helyzet, hogy… Hova tűnt mindenki?
-El kellett menniük.- legyintettem.
-Aha, szóval, holnap már hazamehetsz.- nézett rám biztatóan.
-Király.- mondtam olyan lelkesen, mintha a fogamat húznák, majd hátravágtam magamat az ágyon és a fejemre húztam a takarót.

CSING. CSING.
-Jen, kinyitnád? Éppen zuhanyzom!
CSIIING. CSIIING!
-Ahj, megyek már, egy pillanat!- kiáltottam. Gyorsan kimásztam a zuhanyfülkéből, nagyjából megtörölköztem, és felvettem a csíkos köntösömet. Lesiettem a lépcsőn, és ajtót nyitottam.
-Szia Liv.
-Szia Jake.
Meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfába, mert megszédültem. Nem, nemcsak az eszméletlenül gyönyörű mosolya miatt, hanem mert túl hirtelen csináltam mindent, amíg lejutottam a bejárati ajtóig.
-Hogy érzed magad?
-Kössz, már egészen jól.. Jaj, ne haragudj, gyere be.- álltam el az útból, és betessékeltem.
-Örülök. Szép lakás.
-Köszi. Figyelj, tudsz várni addig, amíg felöltözöm? Csak, mert éppen zuhanyoztam, amikor csengettél, Jen meg felszívódott.
-Ja, persze. Egyébként meg cuki köntösöd.- mondta mosolyogva, én meg totál elpirulva indultam fel az emeletre. Most ez a „cuki” jelző azt jelenti, hogy gáz, vagy tetszett neki? Mindegy. Felkaptam egy sötét szűkfarmert, egy színes rövid ujjút, és egy vékény kardigánt, majd siettem is lefelé.
-Jake?- mondtam, mert eltűnt. Vagyis, hát nem volt ott, ahol utoljára láttam. Alaposabban körbenéztem a nappaliban, amikor forró leheletet éreztem a nyakamnál, és valaki nyomott rá egy puszit.
-Mi a…- hirtelen megfordultam, és Jake-kel találtam szembe magam.- Mit csinálsz?
-Főztem kávét. Kérsz?- mosolygott.
-Ööö, ja, köszi.
Felültem a konyhapultra, és néztem, ahogy elkészíti a kávét. Ez lehet, hogy elképesztően hülyén fog hangzani, sőt, száz százalékosan biztos vagyok benne, hogy úgy is fog, de nem bírtam kiverni a fejemből. Valahogy felkavart az a nyakas dolog, olyan fura volt. Lehet, hogy túl sok hülye sorozatot és filmet nézek, de… Ah, befejeztem, egy hatalmas idióta vagyok… És, ha mégsem? Nem számít. Az én hihetetlenül helyes gördeszkás srácom sürög-forog a konyhámban, inkább azzal kéne foglalkoznom. Rendesen elmélyülhettem a gondolataimban, mert arra eszméltem fel, hogy Jake a kezembe akarja nyomni a bögrét.
-Minden rendben?- kérdezte aggódva.
-Igen, persze. Köszi.
-Nincs mit. És, mi van a sebeddel?
-Ja, hát, még nem vagyok képes arra, hogy megnézzem. Nem szedtem le a kötést. Majd, hamarosan. Félek a látványtól, olyan rossz volt az a délután, minden felelevenedne…
-Nyugodj meg, nincs semmi baj, itt vagyok.- mondta, és közben óvatosan rátette a kezét a kötésemre. Az a pillanat, azt hiszem, még soha nem éreztem ilyet. Ez már nemcsak egy egyszerű vonzódás, azt hiszem, szeretem őt.
-Én… Figyelj, borzasztóan hálás vagyok azért, amit értem teszel, tényleg, és…
RINGRING.
-Bocs a telóm, egy pillanat, kinyomom.
-Nem, nem vedd csak fel, lehet, hogy fontos.
-Oké. Mondjad!- vette fel a telefont. Indult ki a konyhából, de eltátogtam neki, hogy maradjon, majd én megyek. Felsiettem a szobámba, gondoltam elbeszélget egy ideig, addig megnézem a telefonomat, hogy engem nem kerestek-e. Az állásinterjút Jen átrakatta jövő hétre, hogy addigra már biztosan jól leszek. Hát, nem keresett senki. Milyen meglepő. Letettem a telót az asztalomra, ahol megakadt a tekintetem egy képen. Jeremy és én pózolok rajta. Sosem bírtam hosszasabb ideig nézni ezt a képet. Mintha egy idő után nem kapnék levegőt, és csak úgy kapnék újra, ha nem nézem tovább. Még mindig nem gyógyult be a seb. Jeremy a volt barátom. Meghalt. Azt mondták balesetben, de biztos vagyok benne, hogy ez nem így volt. Még mindig nagyon hiányzik. Még mindig a képet néztem, amikor lefolyt néhány könnycsepp az arcomon. Amikor kinyílt az ajtóm, gyorsan felkaptam a fejem, és a helyére raktam a képet. Nem akartam, hogy lássa, hogy sírtam, de már késő volt.
-Mi a baj?- kérdezte, miközben odajött hozzám.
-Semmi, csak…
-Ő kicsoda?- kérdezte.
-Ő volt az egyik legfontosabb ember az életemben.- mondtam.
Nem szólt semmit, csak a földet nézte. Majd megfogta a kezem, és közelebb húzott magához.
-Rám mindig számíthatsz. Bárhol és bármikor.
Letörölte a könnyeimet az arcomról, és mélyen a szemembe nézett. Nem tudtam semmit csinálni, hagytam, hogy bármit csináljon. Még közelebb hajolt, éreztem a forróságot, majd megcsókolt.