A nagyvárosi sztori- 9/1. RÉSZ: Visszatérés

Olah! :)
Na, kedves- kedves olvasóim, eljött a nagy visszatérő fejezet első része! Hogy miért visszatérő? Az elmúlt héten egyáltalán nem kerültem kapcsolatba nemhogy közösségi oldalakkal, de egyáltalán semmi géphez, illetve telefonhoz kapcsolatos dologgal. Nem voltam sehol fent, az volt a nagybetűs OFFLINE állapotom. És ezt szeretném most pótolni egy pontosan háromszor hosszabb fejezettel, mint az eddigiek voltak. A hatás kedvéért osztottam ketté, és megsúgom, a második rész rendesen eseménydús lesz! ;) xxx

Ui: Légyszi- légyszi, ha itt jártál, írnál véleményt? Köszi, pusziiiii :)

Elindultunk a terminál felé, ami hát enyhén szólva tömve volt, és jó, ha az ember épphogy át tudott cikázni a csomagjával a sokaság között. Éppen Jent kerestem a szememmel, de nem találtam. Legközelebb bilincs nélkül nem leszek hajlandó eljönni otthonról. Mindegy. Szóval kerestem Jent, kicsit meglepetten, ugyanis az előbb még itt volt mellettem. Egy termetes férfi, és a legalább akkora, ha nem nagyobb felesége között próbáltam átnyomulni, amikor megbotlottam az ominózus család egyik hatalmas bőröndjében. A férfi lesajnálóan nézett rám, miközben kiröhögött, én meg felültem, mert kezet nyújtottak felém.
- Ahj, Jen, hála az égnek!- mosolyogtam rá, közben pedig felhúzott.
- Ott van az ötös kapu mellett egy információs pult, szerintem kérdezősködjünk.- mondta, és elmutatott az említett irányba. Hát kár, hogy nem láttam semmit.
- Egy pillanat.- fordultam hátra, és azzal a mozdulattal belerúgtam a méretes család egyik táskájába, aminek következtében dominóként dőlt el az összes többi is.- Na, szerintem ez volt vicces.- néztem gúnyosan, és sietősen elindultam Jen után, mert elég sok dühös szempár szegeződött rám.

Nagy nehezen átverekedtük magunkat a kétségbeesett, ideges tömegen, és eljutottunk az információs pulthoz.
- Jó napot!- köszöntem, de valószínüleg nem hallotta, mert továbbra sem nézett rám, csak folyamatosan beszélt a telefonjába.
- Jó napot!!!- kiáltottam hangosan, aminek eredményét elégedetten figyeltem.
- Jó napot kívánok, miben segíthetek?
- A magán repülőgépeket merre találom?
- A főépület végében található a 45-ös kapu, bemennek, ott elmondják, hogy hova szeretnének menni, majd eligazítják önöket a megfelelő géphez.
- Nagyon köszönöm, és... öhm, az épület melyik végébe kell menni?- kérdeztem előre félve a választól.
- A távolabbi.- mutatott abba az irányba. Hát ja, nem ok nélkül aggódtam. Körülbelül két és félszer ekkora távot kell még megtenni a rohadtul zsúfolt és tömött repülőtéren, mint amennyit eddig mentünk. Fújtattam egy sort majd Jen elrángatott a pulttól, mert már tekintélyes sor állt mögöttem.
- Kéne keresni valami kevésbé nyomasztó útvonalat!- kiáltottam.
- Mi???
- Azt mondtam, húzzunk valami kevésbé nyüzsgő helyre!!!- üvöltöttem, amit szerencsére már meghallott.- Mondtam már, hogy utálom a tömeget?
Jen csak nevetve bólintott egyet és kerestünk egy kevésbé forgalmas helyet, ahol van időnk eltervezni, hogyan tovább. Igazából nem volt könnyű feladat.
- Na, akkor nézelődjünk.- forgolódott össze-vissza.
- Hmm. Várj egy pillanatot! Azt hiszem van egy ötletem!- mutattam fel a mutató ujjamat.- Gyere utánam!
Elindultam a bejárat felé, ahonnan jöttünk, kezemben a két összekötött bőrönddel ( jól van, nem akartam külön- külön húzni őket, egyszerűen csak ráraktam az egyiket a másikra, és összekötöttem ).
- Liv? Liv!- kiáltotta Jen, aki már kintről jött vissza.
- Jó, jó, megyek már, de úgy imádom ezt a számot!- mondtam neki, mert éppen a What Doesn't Kill You Stronger című Kelly Clarkson szám ment a terminálban. Végül úgy döntöttem, hogy majd meghallgatom máskor. Egyébként meg minek hoztam volna magammal az iPodomat, amit telenyomtam a kedvenc zenéimmel?
- Na és most?- nézett rám tanácstalanul.
- Öhm, hát, mivel a nő azt mondta, hogy a kapu az épület másik végében van, kerüljük meg.

- Nenenenenene, Liiiiiiv!!- kiáltottam kétségbeesetten Jen. A probléma az volt, hogy előrementem körülnézni, nehogy elkapjanak minket, amiért illegális területen vagyunk és, hát nem vettem észre, hogy éppen az egyik repülő pályáján botorkálok, és a hatalmas gép egyenesen felém tartott hátulról. Amikor megfordultam, azt hittem szörnyethalok, ugyanis az óriási jármű körülbelül csak tíz méterre volt tőlem. Még mielőtt rámragadna a süket állat jelző, amiért nem hallottam a rohadtul hangos gépet, elmondanám, hogy most jött rám a zenét hallgathatnék, és szokásomhoz híven elég magas hangerőn szólt a fülemben. Amilyen gyorsan csak tudtam, úgy rohantam el az útjából, magammal rántva az összekötött bőröndöket, aminek eredményeként a madzag kilazult, és a felső táskát félig a földön vonszoltam magam után.
- Te úh..rhis..then.- lihegtem, amikor odaértem Jenhez, akire rátámaszkodtam.- Basszus, a francba! Futás!
- Mi?
- Gyere már!- fogtam meg a karját, ugyanis, ahogy láttam, néhány biztonsági őr hajtott felénk egy golfkocsi-szerű járművel. Rohantunk, ahogy csak lehetett, de nem arrafelé, ahonnan jöttünk, mert ott még több őrrel találkoztunk volna, úgyhogy kerestünk egy másik szabad utat.
- A rohadt életbe...- fogtam a fejemet, ugyanis sikeresen egy zsákutcába menekültünk, aminek a végében egy kerítés fogadott minket. Szegény Jen tekintetéből sugárzott a félelem, én meg tehetetlenül ütöttem ököllel és rugdostam a kerítést, miközben szép jelzőkkel illettem. Egyre több biztonsági őr közeledett pisztollyal és sokkolóval ( ! ) a kezében, én meg a tehetetlenség közepette gyorsan előkaptam a telómat, írtam egy sms-t, amire a választ jobban vártam, mint életemben eddig akármit, pedig tudtam, annak az esélye, hogy megkapjam, mire ideérnek, szinte egyenlő a lehetetlennel. De, mivel ott volt az a bizonyos "szinte", egyszer csak megrezzent a telefonom a kezemben. Hatalmas megkönnyebbüléssel olvastam el az üzenetet: "Elintézem. Bízz bennem. J"
- Kezeket fel, lépjenek a kerítéshez! - kiáltotta egy különösen mogorva fekete ruhás. Odaléptek hozzánk néhányan, és ránk raktak egy-egy bilincset.
- Mi a francokat akarnak tőlünk?!- üvöltöttem.- Mi csak el akartunk jutni a magángépünkhöz! Maguk megőrültek? Engedjenek már el minket!- kiabáltam tovább, miközben ki akartam rángatni magam az őr szorításából. Fogalmam sincs, hogy miért lettem egyszerre ilyen erőszakos és agresszív, de nagyon dühített, hogy ezek csak úgy megakadályozzák az utazásunkat.
- Kérem nyugodjon már le!- mondta türelmetlenül az egyik.- Ha nem marad nyugton, kénytelen leszek...
- Mi? Neee!
Még hallottam Jen kiáltását, majd egy hirtelen éles fájdalom közepette erőtlenül estem össze, és elsötétült a világ.

Amikor felébredtem, egy sötét, zárka-szerű szobában feküdtem az ágyon. Körülnéztem, és megpillantottam Jent, aki az ágyam mellett ült a földön, fejét a szivacsra hajtotta, és úgy aludt. Olyan édes volt, annyira szeretem nézni, ahogy az emberek alszanak. Lehet, hogy a legtöbben hülyének tartanak emiatt, de mindegy. Nem számít. Jen egyébként is az az ember, akire mindig számíthattam, és akire bármikor rábíznám az életemet. Nem tudtam, mióta lehettem eszmélet nélkül. Mindent elszedtek tőlem, az órámat, a mobilomat, sőt, még az anyától kapott ezüst karláncomat is. Felültem az ágynak nevezett eszméletlen kényelmetlen fekvő alkalmatosságon, ami elég nehéz volt, ugyania minden egyes porcikámban éreztem még a szúró, égető fájdalmat. Óvatosan felemeltem Jent, nehogy felkeltsem, és ráfektettem az ágyra. Leültem a végére és azon gondolkodtam, hogy mégis, hogy a francba jutunk ki innen.
- Liv?
- Szia Jen. Jól vagy?- kérdeztem, miközben feltápászkodott.
- Én igen, de veled minden oké? Elég durva volt...
- Mi történt?
- Sokkoló. Annyira ellenálltál, hogy sokkolót használtak. Ami egyébként szerintem rohadtul túlzás, ha arra gondolok, hogy te egy fiatal lány vagy bőröndökkel, aki nem akart a tömegen keresztül menni, nem pedig egy őrült sorozatgyilkos gépfegyverrel a kezében, aki meg egy bankot akar kirabolni... Ezért őket kéne bezárni ide.
- Hát ja. Mindegy. Mielőtt elkaptak minket küldtem egy SMS-t Jake-nek...
- És?
- Azt mondta segíteni fog. Többet én sem tudok.
- Szuper. Akkor várjunk.
- Jen, figyelj, ugye nem félsz tőle vagy ilyenek? Kihoz minket innen, tudom. Bízz benne.
- Persze, persze, én bízom benne, hiszen a múltkor megmentett minket, de az, amiket csinált, és ahogyan csinálta, nem tudom, mit gondoljak. Kicsit féltelek. Ez még mindig... Hogy is mondjam...
- Furcsa. Igen tudom. Nekem sincs arról fogalmam, hogy ez mégis mi, de jelenleg ő az egyetlen, aki ki tud minket innen hozni. És... Szeretem.
- Tudom. Jeremy óta nem voltál még ilyen boldog. Büszke vagyok rád.
A földet nézve mosolyogtam, és bármilyen furcsa is ez, egyetértettem Jennel. Én is büszke vagyok magamra.

Folytatjuk.... (akár már ma is kikerülhet ^^)

Ja, hoztam egy ideillő zenét is! :)
Avril Lavigne: Runaway <3