A nagyvárosi sztori- 8. RÉSZ

Sziasztoook! :) Meghoztam az újabb részt, viszonylag hamar. Véleményem szerint izgalmasra sikeredett, Twitterre is kiírtam, hogy magát az írást is végig izgultam. :) Kíváncsi vagyok, hogy mit vált ki belőletek a változás, amit ebben a részben tapasztalhattok majd meg, és légyszi, írjátok már meg, hogy mit gondoltok róla. Jó olvasást, aki rendszeresen követi az írásaimat, köszönöm, és nyugodtan feliratkozhattok a blogra is. xxx
Ui: Holnap megjelenik a Szent Johanna gimi 8- Örökké! ♥ ♥

Egy régi típusú sportautó közelített felénk. Közelebb mentünk az út széléhez és elkezdtünk mindenféle feltűnő dolgot csinálni: ugráltunk, hadonásztunk a karjainkkal és kiabáltunk. Lehetséges, hogy túl hamar kezdtük el a figyelemfelkeltést, mert mire a kocsis odaért már teljesen kifulladtunk. Amikor az idegen leparkolt az út szélén, rossz előérzetem támadt. Kiszállt az illető  (aki mellesleg nagyon ismerős volt) az autóból, levette a napszemüvegét, megrázta a szőke séróját, és ránk mosolygott.

- Helló lányok.

- Brandon?- nézett rá Jen furán. Egyébként meg időközben szakítottak.- Mégis hogy kerülsz ide?

- Dolgom volt errefelé, aztán megláttalak titeket.

- Jó, oké, bocs, de nem érünk rá az eszmecserére. Tudsz segíteni, vagy sem?- türelmetlenkedtem.

- Fogadjunk, hogy eltévedtetek.- mondta.- Nem is értem, hogy miért indul el valaki térkép nélkül...

- Na idefigyelj, most hanyagolhatnád a kioktatást, mert, ha nem haragszol, nem érünk rá egész nap.- közöltem vele idegesen.

- Csak nem türelmetlenek vagyunk? Ismered a mondást, jó munkához idő kell.- mondta Brandon, miközben szemtelen mosoly közepette odalépett hozzám és megfogta a csuklómat.

- Milyen munkáról beszélsz? Csak mondd meg, hogy mégis hol a francba vagyunk és már nem is zavarunk tovább.- rántottam ki a kezemet a fogásból.

- Hát jó. Szóóóvaaal... Á, egy pillanat, ahogy látom, ez a kerék már nem bírja ki sokáig. Ki kéne cserélni.

- Most szórakozol?!- néztem rá kiakadva.

- Hagyd, Liv, majd én segítek, hátha úgy hamarabb végzünk.- adta meg magát Jen.

Undorral és döbbenettel teli arccal néztem Brandont, aki hát, hogy is mondjam, enyhén szólva megváltozott… Flegma, és gúnyos hangsúllyal beszélt, ráadásul azt is észrevettem, hogy rendesen nyomul is… Furcsán éreztem magam, olyan volt, mintha direkt húzná az időt. Egész végig ott volt bennem a rossz előérzet. Nem sokkal később rá is jöttem, hogy miért. Behajoltam valamiért a csomagtartóba, amikor egy fájdalmas nyögést hallottam. Gyorsan kimásztam hátulról, és a kocsi oldalához futottam.

- Mi a franc…- mondtam ijedten, amikor láttam, hogy Jen a földön fekszik, Brandon kezében pedig egy vasrúd van. A srác észrevett engem, felém fordult és az arca olyan furcsa volt. Elkezdett közelíteni, én odafutottam a csomagtartóhoz, hogy kivegyek onnan gyorsan valami nehéz tárgyat, de Brandon hirtelen ott termett előttem, ellökött, és körülbelül három métert repültem. Bevágtam a fejem a betonba, a kezemmel egy kő után kutattam, de sajnos a fiú rám ugrott (??) és lefogta a két karomat. Az arca ugyanolyan fura volt, mint előbb, a szeme vörösen izzott, amikkel folyamatosan az enyéimbe nézett, majd… Valami olyasmi történt, amire soha életemben nem számítottam volna…

A hatás kedvéért :)

Éles fogak nőttek ki Brandon normális fogsora elé. Még mindig a földhöz szorított, én meg üvöltöttem. A fiú hátrahajtotta a fejét, majd hirtelen odahajolt a nyakamhoz, és belemélyesztette hatalmas fogait.

- Nem!- üvöltötte valaki, aki nekiugrott Brandonra, így végre kiszabadultam. A nyakamból folyt a vér, és erős fájdalmat éreztem.

- Nahát, kit látnak szemeim? Csak nem a hős szerelmes? Említetted már neki az iga…- mondta Brandon Jake-nek, aki hihetetlen ideges és dühös volt.

- Hagyd őt békén!- ordította, és valami elképesztő gyorsasággal és erővel tolta a szőkét a kocsinknak, akinek a nyakát szorította.- Ha még egyszer, akár egy ujjal is hozzáérsz, megöllek!

Egyszerűen lesokkolódtam! Jake honnan a francból tudta, hogy itt vagyok, és szükségem van rá? Meg egyáltalán mi folyik itt? Brandon egy… Na neee. És Jake? Teljesen kétségbe voltam esve, odaszaladtam Jenhez, aki még mindig eszmélet nélkül feküdt az autó mellett. Felültettem őt, kicsit megráztam, hátha magához tér végre.

- Ahh..- nyögte Jen.- Mi… Liv, mi folyik itt?

- Nyugodj meg, minden rendben lesz.- próbáltam megnyugtatni, de cseppet sem tűnt nyugodtabbnak. Felálltam, hogy megnézzem Jake-et, aki éppen abban a pillanatban ütötte le Brandont. Felém fordult, és gyorsan odafutott hozzám, de előtte a szőke kapott még egy ütést az arcára, hogy addig nyugton maradjon.

- Liv, jól vagy?- kérdezte zihálva, majd szorosan megölelt. Látta a nyakamon lecsordogáló véremet, és eközben egy pillanatra neki is megváltozott az arca, de úgy láttam, leküzdötte, mert utána újra normális volt. Megint a ruhájából tépett le egy hosszabb darabot, amivel körbetekerte a nyakam, majd rá a sálamat húzta meg egy kicsit, hogy a kötés ne látszódjon.- Kérlek, ne haragudj rám, én nem akartam, hogy ez történjen…

- Jake…- mondtam, de nem hagyta, hogy befejezzem, tovább folytatta.

- Fogd Jent és menjetek a repülőtérre amilyen gyorsan csak tudtok. A gépeteket már nem éritek el, de gondoskodtam róla, hogy egy magángéppel eljussatok Collingwoodba.- hadarta. Azt hiszem befejezte, mert amint ledarálta, két keze közé fogta az arcomat, és megcsókolt. Annyira nem akartam, hogy vége legyen ennek a pillanatnak, de mindketten tudtuk, hogy többre nincs idő. Elengedett, elindult a felkelni próbáló Brandonhoz, de még egyszer visszafordult, és biztatóan próbált rám nézni. Egy bólintással válaszoltam, majd sietve ültem be a kocsiba. Addigra már Jen is bebotorkált az anyósülésre, és gyorsan elhajtottam. Igazság szerint féltem otthagyni Jake-et Brandonnal, de ő így látta jónak.

Jennel egész úton nem szóltunk egymáshoz. Én az utat figyeltem, ő meg oldalra bámult kifelé. Próbáltam nem az imént történtekre gondolni, de nagyon nem sikerült. Egyfolytában bevillant a kép, ahogy Brandon rám veti magát és… Szerencsére egész hamar sikerült odajutnunk a reptérre, de most jött a következő nagy kihívás: merre tovább?