A nagyvárosi sztori- 9/2. RÉSZ: Visszatérés

Csoki! <3 Megérkezett a visszatérő fejezet második része, több akcióval, szerelemmel és fájdalommal. Remélem tetszeni fog, ez az egyik kedvenc részem. :) Ja és mielőtt Livet beállítanátok valami szerencsétlennek, amiért mindig nyavalyog, hogy itt fáj, ott fáj, próbáljátok elképzelni azért, hogy milyen rossz is lehet az, amit ő átél. ;)

Ui: problémák léptek fel, és nem tudtam befejezni az írást, ezért a legelső hozzászólásnál megtaláljátok a rész végét! Xxx

Újabb órák teltek el, amit étlen- szomjan töltöttünk el a sötét szobában. Egyre jobban féltem, aggódtam, hogy Jake-nek bajaesett, és ez időről- időre erősödött bennem. El nem tudtam képzelni, hogy miért jó az nekik, hogy kiéheztetnek minket. Még az is megfordult a fejemben, hogy nincs itt senki a közelben, egyszerűen itthagytak minket. Félájultan ültem az ágy végében felhúzott lábakkal, amikor hangokat hallottam az ajtó túloldaláról. Előre csúsztam, mély levegőt vettem, rápillantottam az alvó Jenre, és lélegzet visszafojtva vártam. PUFF! Hatalmas dörrenés hallatszódott, amibe nemcsak az ajtó, hanem az egész fal is beleremegett. Valaki nekiment az ajtónak. Aztán berontottak...
- Kussoltok, és ott maradtok, ahol vagytok!!- üvöltötte torkaszakadtából egy óriási sötét bőrű férfi, aki egy hatalmas fegyvert tartott a kezében. Jen felriadt, aztán megdöbbenésében elsírta magát, és a karjaimba mászott.- Azt mondtam nem mozdultok! Ne bőgjél már, te büdös r*banc!- förmedt rá Jenre, aztán lőtt egyet a fegyverrel a tető felé, aminek egy része beszakadt, és a törmelék egy- két méterrel mellettünk hullottak a földre.
- Hagyja békén őt!- kiáltottam a pszichopatának, akinek több sem kellett. Elindult felém, Jent ellöktem magamtól, nyakamat a falnak szorította, de olyan erővel, hogy akár a fejem be is törhetett volna. Felemelt a puszta karjával, miközben a nyakamat még mindig a falnak szorította, már a lábam sem ért le. Jen sikítozott, én eszeveszetten kapkodtam levegő után, már alig láttam az oxigén hiánytól, amikor egyszer csak nyögés közepette elengedett, én meg a földre roskadtam. A nyakamat fogtam, mert nagyon fájt, a fejem szétrobbant, az éhségtől majdnem elhánytam magam. Felnéztem és az őrült férfi elterülve feküdt előttem a földön, aztán megpillantottam egy kigyúrt, középkorú embert, akin egyenruha volt. Megtöröltem az arcomat, ugyanis kétségbeesésemben elsírtam magam. Minden erőmet belefektettem abba, hogy fel tudjak állni. A tüdőm szinte kiszakadt a testemből, a fejem vérzett, odamentem az idegen elé. Ránéztem, és "már mindegy" alapon megálltam tőle egy méterre.
- Ki maga?
- Nem számít. Az volt a feladatom, hogy megöljem azt, aki az utamba kerül, főleg, ha az vadász, és ki kell szabadítanom Olivia és Jenna Evanst bármi áron...
- Tessék?
- Meg kell ölnöm, aki az...
- Nenene. Mást nem tud mondani? Ki küldte?
- Mást nem mondhatok.
- Hagyjuk. Jen, jól vagy?- néztem rá aggódva.
- Nem, Liv, nem vagyok jól...- zokogta, miközben felállt az ágyról, és a nyakamba borult.
- Oh, óvatosan.- nyögtem a szorító ölelés közepette.- Gyere, ez az ember kivisz minket innen.
Elindultunk kifelé az idegen megmentővel az élen, majd elértünk a bejárati ajtóhoz. Az kinyílt, Jennel pedig egyszerre léptünk el a fénytől, a szemünket takarva. Aki több, mint egy fél napot tölt egy sötét szobában, annál ez teljesen normális. Jó időbe telt, mire hunyorogva ki tudtunk menni az épületből, és amikor kiértünk, furcsa dolgok tárultak a szemünk elé. Volt egy csomó egyenruhás, akiket egy hatalmas teherautóra tereltek fel civil ruhások, de voltak olyan őrök is, akik a civilekkel beszéltek. Ők meg végig járkáltak az emberek között, és mintha nem is tudom, hipnotizálták volna őket, ahogy mélyen a szemükbe néztek.
Még mindig úgy járkáltam, mint valami háborús sebesült: enyhén bicegve, egy kicsit összegörnyedve, egyik kezemet a tüdőmhöz szorítottam, másik kezemmel a fejemet néztem meg időnként, hogy nem kezdett-e újra vérezni. Az idegen még mindig vezetett minket, amikor szóltam, hogy le kell üljek, különben mindjárt elájulok. Leültem valami padszerűségre, Jen pedig még továbbra is az egyenruhásból próbált kiszedni valami értelmeset.
- Liv!
Csatt! Egy pillanatra elbóbiskoltam, előttem megjelent a pszichopata arca és, amikor valaki hozzámszólt, hirtelen felébredtem és visszakézből lekevertem egy pofont. Ugyanis az a valaki fölém hajolt.
- Ó, a francba, ne haragudj!- mondtam, amikor láttam, hogy az illető Jake volt, és a gyönyörű mélykék szempárral találkozott a tekintetem.
- Nem, semmi baj.- mondta, és az iménti akciómon nevetett.- Gyere ide.- húzott fel magához, közben engem a sírógörcs kerülgetett, és szorosan a karjaiba zárt, amit természetesen viszonoztam is. Mélyen beszívtam az illatát, ami szintén nagyon hiányzott, majd eltolt magától.- Sajnálom, de a... vér.- sütötte le a szemét. Nyilván érezte, hogy ahol az őrült férfi nekilökött a falnak, véres volt, és nem akarta, hogy felébredjenek a vámpírösztönei.
- Figyelj Jake, én biztos vagyok benne, hogy nem bántanál. Ha még nem is ismerlek teljesen, ebben akkor is biztos vagyok.- mondtam mélyen a szemébe nézve, amikor megint megszédültem egy kicsit, és el kellett kapnia.- Hidd el nem direkt csinálom, de annak ellenére, hogy még mindig rohadtul fáj mindenem, ezt élvezem.- mosolyogtam.
- Köszönöm.- nézett rám, és azt hiszem, mindent le tudtam olvasni a tekintetéből. Hatalmas megkönnyebbülést, hálát, aggódást és szeretetet tükrözött a mélykék szempár. Láttam rajta, hogy nem igazán tudta, mit mondjon, szerintem újra és újra visszahallgatta a fejében azt az egy-két mondatot, amit először mondtam neki. Ebből az egy szóból is megértettem mindent.
- Azt hiszem, most kettőt látok belőled.- szorítottam össze a két szemem, majd újra kinyitottam.- Most már négyet.- nevettem magamon, aminek az lett a következménye, hogy majdnem elhánytam magam.
- Öhm, figyelj, küldtem egy orvost a magángéphez, úgyhogy ő majd rendbe tez téged. Ezt már nem tudom megoldani azzal, hogy megint szétszakítom az egyik pólómat.- mosolygott, miközben még mindig a derekam köré volt fonva a két karja.
- Minden rendben lesz.
- Jó, igazából lassan már megszokom ezt az állapotot, de mi történt, hogy nem tudtál hamarabb jönni?
- Ne haragudj rám, de hát verekedős balhéba keveredtem, majd sürgősen el kellett valamit intéznem... De siettem, ahogy tudtam. Rá kellett jönnöm, hogy mégis hol vagytok, majd, amikor a reptérre értem, megigéztem az egyik biztonsági őrt, hogy keressen meg titeket, addig ideküldtem néhány barátomat, én meg meg akartam találni a vadászt, aki lemészárolta az őröket, akik elkaptak titeket, és utánatok ment.
- Tessék?! A kit??
- Nyilván látta a harapást a nyakadon, és emiatt úgy gondolta, hogy közöd van a vámpírokhoz. Ami, hát, khm, igaz.- nézett az összekulcsolt kezünkre.- Valószínüleg ki akart szedni belőled mindent, amit tudsz. Az ő "feladatuk", hogy levadászák a mi fajtánkat...
- Úristen... Ez nagyon durva. És ők is...- néztem Jake ismerősei felé.
- Igen, ők is vámpírok. Figyelj, én nem szívesen küldelek el, mert őszintén most, hogy újra veled vagyok, el sem engednélek, de jelenleg még Collingwoodban is biztonságosabb, mint itt, hogy már kerestek is. Szeretném, ha most elmennétek, és megigérem, ha lesz időm, első dolgom lesz, hogy megkeresselek téged, és megbeszéljünk mindent, mert rohadtul nem fair az, amit én csinálok, és semmibe nem avatlak bele. Pedig lenne mibe...
- Egy kicsit tényleg ki vagyok bukva, amiért egy ilyen dolog lett eltitkolva előlem, és ilyen durva történések után kell megtudnom kényszeresen. Még furcsa nekem, hogy ennyire durván aggódom érted és Jenért, mert bármikor történhet veletek valami rossz... De tudok várni. Mert bízom benned. Most pedig már tényleg megyünk, mert két kezemen nem tudom megszámolni, hogy mennyit látok belőled, ami alapból nem is lenne olyan rossz, de így...- sziszegtem kínosan, mire ő kinevetett, és felém hajolt.- Egy pillanat. Nem félsz attól, hogy közben elhányom magam?- kérdeztem, mire ő nevetve megrázta a fejét, és hosszasan megcsókolt. Sikerült ebbe is beleszédülnöm, úgyhogy kétlábon már tutira nem tudtam volna eljutni a magángéphez. Jake elengedett, miután újra és újra megcsókolt, adott egy puszit a homlokomra, bíztatóan rámnézett, elengedte a kezem, intett Jennek, majd felállt a gördeszkájára, és elgurult vele a többiekhez. Van, ami nem változik.
- Jen!
- Megyek már!- mondta rám sem nézve, majd elbúcsúzott az idegentől ( ? ).- Itt vagyok.
- Sikerült mást is megtudnod?- kérdeztem mosolyogva.
- Képzeld igen!- ujjongott.- De egy ideig fogalma sem volt arról, hogy hol van és miért van itt. Mindegy. Tök sok mindenről mesélt.
Hát vannak olyan emberek, akiket furcsa dolgok tesznek boldoggá.
- Szuper. Na, az a helyzet, hogy Jake iderendelte a gépet, ami ott van az épület másik oldalán. A csomagjaink már bent vannak, itt egy kocsi, ezzel elmehetünk addig, mert valószínüleg nem tudnék elmenni odáig.
- Jó, persze, persze. Menjünk.

És itt egy zene is :) Sokat hallgattam írás közben, imádom *.*

Charlotte Perelli: Hero