A nagyvárosi sztori- 1. RÉSZ

Az új rövid sztorim első része. :) Jó olvasást! Megköszönném, ha kapnék valami visszajelzést. Xox

-Ahj, nem igaz már! 21 éves vagyok, erre itt döglöm veled a kanapén! Miért vagyok ennyire szerencsétlen???
-Na, figyu Liv, nincs még semmi elveszve! Egyébként is, most gondolj bele! Lehet, hogy itt döglessz a kanapén, de a mi kanapénkon döglessz, a mi saját lakásunkban, és rohadt jól végeztél a fősulin. Nem mellesleg tudsz három idegen nyelven felsőfokon beszélni. De most felteszem a kérdést. Folytassam?
-Haha, annyira örülök, hogy közös lakásunk van! És annyira bírom, hogy te mindig fel tudsz vidítani!- másztam oda Jen-hez, és megöleltem.- Mostantól ráállok a munkakeresésre…
-Oké, de nekem most mennem kell az újsághoz, mert valami nagyképű zenész tolta ide a híres fenekét, és feltétlenül csinálnom kell róla egy cikket.
-Hát, jó szórakozást! Én akkor a nap hátralévő részét a laptopom előtt töltöm, közben meg csokit fogok zabálni. Hát nem vagyok király?
-Na, tényleg megyek- mosolygott Jen, aki egy puszit nyomott a homlokomra.- Majd jövök.
-Rendben, szia!- mondtam, és ő már le is lépett.- Hát, igen, egyedül maradtam. Na, nézzük… Google… Állások… Nem, ez nem jó, nem elég konkrét… De várjunk csak. Hogy lehet az, hogy fogalmam sincs, mihez kezdjek életem hátralévő részében, amikor elvégeztem a fősulit?! Az az egészben a legszomorúbb, hogy még magamban is beszélek. Mindegy… Mondjuuuuuk… Közgazdász. Nem, fúj, öhm, építész. Nem, az sem. És akkor aaaa…
És konkrétan ezzel telt el az egész napom. Azt hittem, már lassan öngyilkos leszek az unalomtól, amikor végre Jen megérkezett.
-Jeeen! Az égiek küdtek téged!
-Akkor ezt most úgy kell értenem, hogy nem jutottál semmire egésznap?
-Hát, valahogy úgy… De tök jó ruha-összeállítást csináltam. Mit gondolsz? Ha kitalálsz nekem valami munkát, akkor holnap felvehetném az állásinterjúra. Annyira jól ismersz, két kezemen nem tudom megszámolni, hogy mióta vagyunk legjobb barátok. Könyörgök, segíts!
-Liv.- ült le mellém a kanapéra.- Én nagyon szívesen segítenék neked, de nem nekem kell eldöntenem, hogy mi legyen belőled.
-Jen, én az életemet is rád bíznám.
-Jó, oké. Nem mondom el konkrétan, hogy szerintem milyen irányba kéne gondolkodnod. Csak három szót mondok. Ruha, film és nyelv.
Miután Jen befejezte a mondatot, csak néztem rá. Valószínűleg elég sokáig tarthatott a bambulásom, mert arra kaptam észbe, hogy az orrom alá nyomnak egy tál kínai kaját.
-Edd meg, szörnyű, hogy egész nap csak csokit tömtél magadba. Így bele sem fogsz férni a csini állásinterjús ruhádba.- mosolygott.
-Megvaaaaaaaaaaaaaan!- kiáltottam. A baj csak az volt, hogy szegény Jen majdnem esett egy hátast a kajával a kezében. Szerencsére mindketten megúszták.
Gyorsan kapkodtam a gépem után, és elégedetten írtam be a Google-be a következőt: filmes ruhatervező.